A kocsiversenyjelenet mellett legmegragadóbb részlete a filmnek a gályahajóhad és a gályaütközet, amelynek nemcsak a kocsiversenyjelenethez méltó rendezési módja adja meg értékét, hanem a rekonstruálásnak kultúrtörténeti szempontból is kielégítő hűsége és tökéletessége.

Lewis Wallace regényének meséje szerencsés alkalmat adott a rendezőnek arra, hogy az antik élet külsőségeinek nagyszabású rekonstruálásán kívül Krisztus életét is filmre vigye. Az antik környezet és a bibliai részek elképzelhetésében azonban bizonyos stílusbeli szakadás, megoldásbeli kétféleség mutatkozik. A film tulajdonképpeni témája mozgalmasan, realizmussal és közvetlenséggel van megérzékeltetve, a bibliai vonatkozású részek azonban, akármennyire szépek is önmagukban, erős elidealizálással és sokszor nagyon is mesterkélt, tablószerű beállításokkal.

Szép és finom ötlete volt a rendezőnek az a mód, hogy Krisztus alakját tulajdonképpen sehol sem mutatja meg és nem állítja szemtől-szembe a nézővel. Vagy csak szilhuette körvonalakban látjuk, mint a Pilatus előtti jelenetben, vagy csak a néptömeg izgatott hullámzásából sejtjük meg és érezzük meg, hogy merre jár, mint a kálváriaút jelenetében, vagy pedig csak a kezét látjuk, mint például a házasságtörő asszony megkövezésénél.

Az antik és a bibliai részek heterogénségét csak még erősebbé teszi az a körülmény, hogy a bibliai részek majdnem mind színesen, az ismert technikolor eljárással vannak fotografálva, az antik részek pedig, egy-két rövid jelenetet leszámítva, a régi monokrom eljárással. A színes és színtelen képrészeknek kevert váltogatása pedig egyébként is zavaró és kellemetlen.

A szereplőknek, Ramon Novarronak és May Mac Avoynak játékprodukciója a megszokott amerikai színvonalon mozgott. Ez különösebb, művészibb élményt nem jelent, a meseilluziót azonban sohasem rontja.

Hevesy Iván