A művészetben minden a művészi elhitetés erején múlik: ezt bizonyítja a harmadik Magyarországra került orosz film, "A vérmedve fia". Szentimentalitásnak, romantikának elfogadtatása csak a művészi hatóeszközök kérdése.

"A vérmedve fia" külső meséje drasztikus rémtörténet egy grófról, aki egy medve ölelésében megőrült anyától született és akiből a szörnyűséggel terhes eredet mint szadista vérivó téboly tör ki minden viharos éjszakán. A szerelem már-már meggyógyítja, de a végzet elkerülhetetlen: nászéjszakája után fiatal feleségét átharapott torokkal találják, ő pedig elpusztul a rágyujtott kastély lángjaiban.

Ez a grand-guignol téma, amelyet egy Prosper Merimée-novellából írt Lunacsarszkij-szindarabból filmesítettek meg, megtartja a filmváltozatban is minden borzalmasságát, de az átöröklés sorsszerű erejének és a lélek mélyén lappangó, atavisztikusan előtörő állati ösztönök megmutatásává mélyül. Fojtottan sötét atmoszférája, életmegmutatásának könyörtelen pesszimizmusa jellegzetesen orosszá teszik a filmet.

A rendezőnek, Konstantin Eggert-nek kevés-a rutinja és fogyatékosak filmtechnikai ismeretei. Azonban még így is sikerült neki néhány nagyon hatásos jelenetet beállítania és megoldania. A nagy parasztmulatság olyan rendezői munka, amely után még várhatunk jelentősebb eredményeket is Eggerttől, aki egyébként a főszerepet is alakította. Partnernője a "Szentpétervári kurir"-ban megismert V. Malinovszkája volt. Szimpatikus és tehetséges szinésznő.

Kár, hogy a felírásokat fordító Egyed Zoltán nem is konyít a film dramaturgiai kidolgozásához. A film második része tempótlan, kuszált és zavaros. Ha ezeket a nagy hibákat nem ő okozta, hanem csak bennehagyta a filmben, a művészi felelősség akkor is őt terheli.

Hevesy Iván