Börtönművészet – első pillanatra furcsának találja az ember. „Ilyen is van, börtönművészet” – gondolja magában, de azután lassan-lassan megbarátkozik a gondolattal és rájön, hogy a börtön – nem mindig összeférhetetlen dolog a művészet fogalmával.

A művészet, az emberiség e legcsodálatosabb ajándéka, amelynek nyomait már az őskorban, a barlanglakók és a cölöpépítmények lakói között is fellelhetjük, mint szerény virág, a sivár börtönfalak tövében is megél, kihajt és gyümölcsöket hoz. Igaz ugyan, hogy ez a termés rendesen korcs és többnyire magán viseli a börtön légkörének jellegzetességeit, de tagadhatatlan az is, hogy a nagy művészei egyéniségek a börtöncellákban is remekműveket alkottak, sőt már arra is volt többször példa, hogy a művészi alkotási ösztönt egyesekből éppen a fogház vigasztalansága váltotta ki.

A börtönbüntetés lassan múló, olykor végtelen hosszúnak tűnő napjai, az unalom, a külvilági dolgokkal való kapcsolat hiánya, kelti fel a börtön lakóiban az alkotás vágyát. A börtön művésze nem válogatós az anyagban, amelyet megmunkál. Egy cserép, vagy vasdarabka segítségével feliratokkal, rajzokkal vési tele a cella falát. Ha egy-egy papirdarabka és kréta vagy irón kerül a birtokába, akkor minden cseppnyi helyet gazdaságosan kihasználva egyész rajzsorozatokat készít. A ragadós, nyúlós komiszkenyér bele a legkitünőbb mintázóanyagot szolgáltatja, amelyből sokszor csodálatos türelemmel és bámulatos fantáziával érdekes szobrok készülnek.

Ahol többen vannak egy cellában, ott a fogolytársak teste, bőrfelülete a legnépszerűbb börtönművészetnek, a tetoválásnak az anyaga. Egy tű és egy ki korom is megteszi és e primitív eszközök segítségével sok-sok ezernyi tűszúrás nyomán képek alakulnak, amelyek letörölhetetlen emlékei maradnak a börtönben töltött időknek. A börtönlakók között olyan általános a rendőrségek figyelme régen a dolog felé fordult és ma már a nevezetesebb bűnözők testét díszitő tetoválásokról, amelyek szinte a börtönben töltött idő hosszúságával egyenes arányban szaporodnak, pontos kimutatást vezetnek és igen gyakran éppen ezek a tetoválások vezettek nyomra, vagy tették lehetővé az igazi bűnös letartóztatását.

Az irodalom művelése is gyakori, különösen az iskolázottabb börtönlakók között. Neves írók, akik a hatóságokkal és törvényekkel való összeütközésük következtében börtön, vagy fogházbüntetést szenvednek el, sokszor a börtönben alkották meg, vagy legalább is ott született meg életük főművének alapeszméje. Ismeretes, hogy Wilde Oszkár világhírű angol író, a readingi fogházban töltött büntetéséről irta legszebb művét – a „Readingi fegyház balladája” – címen.

A magyarországi fegyházak közül a szamosújvári dicsekedhetett azzal, hogy a falai között bontogatta először szárnyait az ezermester Finta szobrásztehetsége. A modern szellemben igazgatott börtönintézetek, szakítva a múlt hagyományaival, már nem üldözik drákói szigorral a foglyok ilyennemű foglalkozásait, sőt a humánus és műértő vezetők, ahol igazi tehetség felbukkanását sejtik, tőlük telhetőleg még elő is segítik, hogy a küzködő, szenvedő lélek fejlődését és ezzel együtt esetleges gyökeres megváltozását, javulását helyes irányba tereljék.