Elisabeth Bergner «Nyú» és a «Flórenci hegedűs».

1927 | Június

"Nyú" és a "Flórenci hegedűs".

Még három alakja van a filmjátszásnak, akik valami magasrendű teljességben és színességben csak önmagukat reprezentálják, akiknél elég, ha ott vannak előttünk a képen, mert minden mozdulatuk sűrített élet: Chaplin és Mosjoukine a férfiak, Asta Nielsen a nők közül. Asta Nielsen óta Bergner a legnagyobb, közelükbe, közelébe még a legünnepeltebbek sem léphetnek. Asta Nielsen speciálisan a filmé volt, Bergner, a szinpad Bergnerje, a játékstílus abszolut filmszerűsége szempontjából is melléje helyezhető. Már első filmjében, a "Nyú"-ban is. Kész és tökéletes filmszinésznő.

A "Nyú" a modern film rendezési mesterműve, dinamikus lendületű mesetempóval, fojtott és drámailag koncentrált tablók gyors egymásból váltakozásával. És a drámai feszültségek mind Bergner finom kis figurája körül csomópontosodnak, körülötte zajlanak. Fokról-fokra, egyre jobban kimagaslik belőlük. Vezet, pedig olyan partnerei vannak, mint az őserejű Jannings és a fölényes biztonságú Veidt.

A "Nyú" a nagy jelenetek filmje és Elisabeth Bergner a nagy jelenetekben erős, tiszta konturokban áll és egyben a filmszerű árnyalatok friss tömegével tudja kitölteni e konturokat. Friss árnyalatok, mert nem koptak még el sem szinpadon, sem filmen. Árnyalatok, de több a céljuk, mint a színezés: mindig erőteljes mélységekhez vezetnek.

Nemcsak a "Nyú"-ban, mindig jellegzetes Bergnernek egy visszatérő testtartása, ami néha groteszkségig torzítja alakját. Egyik lábával hátralép, vállait felhúzza, könyökét hegyes szögletben megtörve hátravonja: kis macska, aki támadást, veszedelmet sejtett és most ívelt háttal védekezésre, támadásra hátrál. Ez az alapattitüd, innen indul ki, ide tér vissza minden mozdulat.

És közben nyugodt, lassú felpillantás tágranyitott szemekkel, éppen olyan csendes, lassú szemhúnyásokkal. Mindez, ha biztonságban érzi már magát, ha nem fél semmitől. Ideges, gyors, alig elfogható szemrebbenések, ha fél, ha bizonytalan, ha erősebbnek találta az ellenfelet, mint önmagát. Ezekben benne van az egész Bergner és mégis minden, amit ezen túl ad, egymást érő meglepetések sora.

Kifejezési eszközeiről könyvet kellene írni. Van közöttük egy, ami nemcsak az övé, de nála vezető szerepű és mindig megdöbbentően szuggeráló. A nagy érzelmi reflexek sohasem törnek ki fokozott gesztus vagy mimikai reflexekben, hanem éppen ellenkezőleg megállanak egy fojtott pillanatra. Mint a cirkuszi zene a halálugrás alatt. És az érzelmi kitörés helyett jön valami jelentéktelen, apró, triviális gesztus. A legnagyobb fájdalmak vagy a legnagyobb elhatározások nagy pillanataiban.

Mintha a nagy veszedelem összeszorítana mindent, lefojtana tompa csöndben és e tompa, nagy csendből a lélek mélységes szórakozottságának jeleként csak kis banális mozdulatok mozdulnak, furcsán és gépiesen, de mindent elárulóan. Ágyban fekszik, férje megtörten, zokogástól rázkódva borul rá, a nagy erős ember nagy megalázkodással könyörög: "Ne hagyj el, Nyarácska!" Nyú szemei az elhatározottság sötét erejével, mozdulatlanul merednek a levegőbe, ajkai dacosan zárva és e nagy mozdulatlanságban megmozdul a keze: a mozdulatnak egy mechanikus reflexével igazít egyet kezecskéje a paplan huzatán.

És a végső nagy jelenetben, amikor rájött, hogy vége mindennek, hogy le kell számolnia végzetes szerelmével és megoldhatatlan életével: nincs semmi exploziv kitörés, csak iszonyú csönd áramlik a filmképről, és ő ez iszonyú csöndben tompa bódultságban lépeget a kis hónapos szobában, fejét hátrahajtva meg-megtámaszkodik szekrényben, ajtófélfában, majd az asztalhoz vánszorog és ott megcseréli a helyét valami semmiségnek.

Vagy a "Flórenci hegedűs"-ben, második filmjében: bakfisleány, aki a nevelőintézetben megkapja apja levélét, hogy nem mehet haza, a szünidőt is az utált intézetben kell tölteni. Mint fejbeütött, megbódult bárányka kezd gyors körökben, rövid zeg-zúgos kacskaringókban futni a kert gyepén, földre szegzett szemekkel és csak végül roskad a földre, hogy sírásba törjön ki.

Később pedig, amikor hirtelen elfogja az először ébredt szerelem különös izgalma, kiszalad a villa kertjébe, felugrik a szökőkút vízmedencéjének párkányára és azon lépeget végig, az izgalom szórakozottságában, mintha minden problémája csak az volna, hogy a kőpárkány cikk-cakkos barokk hajlásait el ne tévesszék léptei. Más helyen boldog ijedelmében nekifut a hatalmas fa törzsének, átöleli és hozzásímul borzongó odaadással.

Egyébként azonban a "Flórenci hegedűs" éppenséggel nem a nagy jelenetek, a drámai robbanások filmje. Éppen itt látjuk inkább annak igazságát, hogy Bergner a banális apróságokat hogyan tudja csodálatos életté mélyíteni. Kétarcú lényének infantilis, gyermeteg oldala bontakozik itt ki teljes szépségében és édességében. Nemcsak mert félig gyerek még az, akit játszik, hiszen ez a gyermetegség ott van mindhárom alakításában.

Gondoljunk a vasúti fülke jelenetére, amikor két hatalmas utitárs közé szorítva étherikus lényével a rosszaságot elkövetett gyerek ártatlanságot mimelő naivitásával nem akarja tudomásul venni, hogy ő az, akitől az útlevelet kérik. Vagy idézzük vissza a vámvizsgálás jelenetét.

És mindkét részletnél teljesebben, amikor végre eléri vágyait, átszökhetik olasz földre és ugrándozva, gyermeteg nekifeledkezéssel halad az országúton, padra, kőrakásra felszökken, letér az útról, faágat tör, virágok közé gázol, szökdécsel boldogan, mint madárka, aki örül a napfénynek és életének.

Ez a vándorút szebb és mélyebb, életteljesebb és megragadóbb, mint minden nagy drámai jelenet. Lehetetlen az öröm ujjongásával nem nézni és érezni mélységesen, hogy az élet nagyon szép és élni nagyon érdemes.

Hevesy Iván