Páris, julius 22.
A francia diplomácia régi jó hírére ismét méltónak bizonyult. Két hónappal ezelőtt megérezte már, hogy valami bűzlik a bécsi levegőben és be nem avatott embernek megfoghatatlan és érthetetlen módon egyszerre sürgős szükségnek érezte az osztrák probléma fölvetését. Joachimstalban Benes úr hirtelen meglepetéssel szolgált a föfelügyelő világnak és föltálalta a dunai államok sürgős gazdasági egyesülésének tervét, majd egy-két héttel utána a francia sajtó erőteljes támadásokat intézett a magyar miniszterelnök ellen, aki megmondotta mi a magyar kormány álláspontja az osztrák Anschluss kérdésében.

Hetek óta francia ujságiró és francia diplomata, akivel az ember találkozik, egyebet se tud, mint a veszedelmeket falrafesteni, amelyek Magyarországot az Anschluss és a német Drang nach Osten révén fenyegetik. Emlékezzünk csak a „Temps” két szörnyen fölvértezett nagy vezércikkére és más sugalmazott cikkekre arról, hogy Magyarország vegyen részt Csehországgal együtt egy tiltakozó demarcheban az osztrák Anschluss-gondolat erősödése ellen.

Hogyan? Magyarország álljon be annak a politikának a szekerébe, amely Ausztriának odaajándékozta Nyugatmagyarország széles sávját, amely nem elégedett meg azzal, hogy hatalmas szeleteket kanyarított le az ország testéről, még egy utolsó nyesszintéssel a nyugati határszélt is odahajította az osztrák németség ölébe! Nincs olyan józan ember, aki tagadni merné, hogy mindaz, ami Bécsben két napon át történt, lehetetlen volna, ha az osztrák tartományok a nagy német birodalom kereteibe tartoznának.

Furcsa ez az európai diplomácia! Csak azért, hogy a német nemzet 6 millió fővel meg ne szaporodjék, hogy ezt a minden nemzetiségi elv és politikai józanság ellenére összetákolt csehszlovák köztársaságt, mai alakjában föntarthassák, keleti Európának, legfőképen azonban a három dunai államnak szótlanul kell tűrnie, hogy Bécsben egy szabadalmazott bolsevista propagandacentrum föntartassék, hogy az egykori császárvárosban légyottot adhasson egymásnak Európa minden notórius kéme, hamisítója és politikai kalandora, hogy a bécsi belváros kávéházaiból induljon ki minden fölforgató, vad kísérlet!

Ez aztán igazán hű tükörképe ennek az európai békének! Itt van egy ország, amely magában megállni nem tud, amely saját belső problémáit megoldani sohasem fogja, amelyben a belső egyensuly részben lélektani okokból, részben a történelmi fejlődés eredményeképen helyre nem állhat s az európai diplomácia képtelen arra, hogy ezen valami módon segítsen, ezt a sürgős életbevágó és döntő jelentőségű problémát megoldja. Ausztriának nagyobb egységhez kell kapcsolódnia. – de a német birodalomhoz nem.

Az Isten szerelmére, hát miféle egységhez? Föl lehet tételezni egy percig is, hogy a megcsufolt, megalázott, szétszabdalt, körülzárt Magyarország hajlandó lesz arra, hogy uj államszövetségbe álljon össze a csehekkel és az osztrákokkal, áldozatul odahajitsa egész iparát s egyszersmindenkorra lemondjon minden politikai és gazdasági önállóságáról?

Nem, olyan magyar kormány még nem akadt, amely ilyesmire vállalkoznék. Miért is tenné? Mi hasznunk származna belőle? Csak ugy, egyszerüen, szép igérő szóra? Pour le drapenau du Quai d’Orsay!