Ma Párisban charlestont járnak és ezt is kezdi háttérbe szoritani a még kificamitotabb, még négerebb „black bottom”.

A kulturember soha nem volt annyira ősember, mint 1914 és 1918 közt.

Vissza kell tehát térnie az ősember táncához. Nem a logika körfogása ez? Ha az emberiség már a kultúra csucsai felé közeledik, mindig történik valami barbárság – népvándorlás, világháboru -, amely ismét visszaadja a bágyadó, állatembernek friss vérkeringését.

Az orgoványi ispán lovastiszti csizmában ott ropta a charlestont a jazzband előtt. Befittyentett néhányüveg lokálbort, amely a fejébe szállt, fölkért egy táncoló, etonfrizurás fehércselédet és oly négeresen oly pontosan ugrabugrálta a charlestont, mintha valami párisi porfesszor ol danzingtől tanulta volna. Csak a végén alig tudták megakadályozni, hogy bele ne rugjon a banda dobjába.

Ó mámor, ó éjszaka!... be szomoru vagy te ebben a Cittá Delentében.

Egy mámoros hölgy sivitja valakinek: „Természetesen pezsgőt! Csak nem leszel smucig!” A feleletet nem hallottam. Hol vannak azok az aranjnezi és Nagymező-utcai szép napok, amikor Ady Endrével minden áldott éjjel megittunk egyé-két üveg „Moet Chandon Crémant Rosé”-t vagy olykor egy „Pommery dry”-t!

Mindössze a cigaretta lett olcsóbb, hála Kállay Tamásnak, még a lokálban is. Egy huszas doboz dimitriuóért a rendes trafikárat kérték. A Jampapadamtom időkben ugyanezért a dobozért százezreket kellett kiizzadni. C’est la guerre!

Csak azt szeretném tudni, ki találta ki a sós mandulát, amelyet ivás közben lehet ropogtatni. Falusi disznótoron „borkorcsolyák”-at szoktak fölszolgálni. A sós mandula is ilyen borkorcsolya, de kulturgyomrok számára. A sós mandulától jobban lehet táncolni. Az embernek hallatlanul kiélesedik a hallása és jókedvében csakugyan belejön a tánc szellemébe.

Az ember érzi, mi az, lebegni, forogni az ürben és hiába huzza a zenekar a legidegesebb ritmust, a lábfej megérzi a taktúst és nem hibázza el. Italtól hevült – de nem részeg – ember a legjobb táncos. Egy afrikai utazó ismerősöm egyszer nagyon szinesen mesélte el vad népek táncát. a néger nők szabadon lógó keblei együtt usznak és ugrálnak a tánc örvényével. A modern európai nő ezt a szinte fölösleges és visszafejlődésben levő szervet elrejti és a hátát mezteleníti le. A szabadon levő hát anatómiai konvulziói igazán külön mámort jelentenek és nem csodálnám, ha ennek a kornak a szobrászai kitünö hátszobrokat csinálnának.

Illatok nélkül a tánc olyan, mint a csinált virág. Es a parfümök gazdasági és kulturtörténtét meg lehetne irni. Egy időben minden illatszert kiszorított a kölni víz. Aztán a vámtételek alábbszállásával a francia parfümök kora jött el Coty és Guerlant vezetésével. Coty azonban igen gyatra vezércikkeket ír a „Figaro”-ba és Guerlant-nal is valami baj lehet, mert ujabban az angol parfümök kezdenek divatba jönni.

Vagy a vám lett olcsóbb?
Csodálom azokat a fiatalembereket, akik egész éjjel forgatják a lokálbeli táncosnőket. Szerződtetve vannak erre. Hogy a lábuk bírja este tiztől reggel ötig, ez több, mint tréning. A nők szétkapkodják őket, versengés folyik értük és az ember nincs fából: a parkettáncos is belemerül a szép szemek mámorába, néha az italába is, ami szintén kötelező. Egy nagyon tehetséges fiatal francia regényiró ebben az esztendőben adott ki egy regényt, amelynek hőse parkettáncos.

A regény sokszázezer példányban kelt el. Nem csoda. A modern világ érdekődésének középpontjában van a jó mondaln-táncos, aki nappal „dancing professor” és sok minden egyéb. A budapesti táncosok közt van egy, aki egyik elhunyt jó barátomnak, nagyszerű irónak a fia. Bulcsut már gyermekkorában ismertem. Odahaza az apja a szoba falára világtérképet feszíttet ki és a pöttömnyi ötéves fiu hosszu pálcikával meg tudta mutatni a föld valamennyi országát és fővárosát. Később Bulcsu, amikor iskolára fogták, szivesen elszökött hazulról és a sarki kávéház előtt éjszakákon át hallgatta a cigányzenét, míg kétségbeesett szülei rá nem találtak.

Mai pályáján Bulcsu mindkét gyermekkori szokását megőrizheti: éjszakákon át hallgatja a zenét, sőt táncol is reá, azonkivül beutazta már a félvilágot, de nem a keze, hanem a lába ujjával. Hosszu idő után ismét találkoztam vele. Szeretnék neki valami szivességet tenni, mint egykori jó barátom fiának. Ez uton üzenem neki, hogy boldog embernek tartom és irigylem. Övé a nagy világ és annak minden nője. (Pedig nős ember és hű.)

Szini Gyula