Krúdy Gyulát, a magyar irodalom büszkeségét sulyos betegen a Liget-szanatóriumba szállitották, ahol betegágyán az mondja:

„Máj, gyomor, tüdő és sziv követtek el szolgálati kihágásokat… a gyógyuláshoz akaraterő kell, az pedig van bennem 101 lóerőnyi!”

Az ó-év utolsó napján terjedt el a fővárosban annak a hire, hogy Krúdy Gyula, a magyar irodalom büszkesége sulyos betegen fekszik egyik szanatóriumban.

Nemcsak irói- és művészkörökben, de a társadalom minden rétegében megdöbbenést keltett a hiradás, hiszen Krúdy irói értékét és jelentőségét általánosan elismerik az országban. Krúdy Gyulát a mult hét csütörtökén orvosa, dr. Lévy Lajos főorvos erélyes föllépésére, szállították el a Margitszigetről a betegfuvarozóvállalat emberei. Az iró ugyanis sehogy sem akarta a szigeti régi kastélyban lévő otthonát elhagyni, ahol már tizedik esztendeje lakik. „Nem akarom elhagyni – mondogatta – ezeket a vén falakat, még ócskább butorokat, mert azt hiszem megcsalom őket, ha most elmenekülök közülök…” Lévy főorvos intézkedésére a beteg irót a Ligetszanatóriumba szállították. Igy történt, hogy a „Magyarság” legutóbbi számából már hiányzott Krúdy rendes, ünnepnapi cikke, amelynek annyi hálás, elérzékenyült olvasója van. A Reggel munkatársa vasárnap délben a Ligetszanatóriumban kereste föl Krúdy Gyulát, aki egy csomó történelmi könyv társaságában ??? , a betegségtől láthatóan megviselve, fekszik a hófehér szanatóriumi ágyban. Megkérdezzük az irót, hogy mióta érzi a betegségét?

- Már hónapok óta bennem van a kutya – feleli Krúdy fájdalmas mosollyal -, nagyon jól tudtam róla, hogy nyomon követ Budára, Pestre, Bécsbe, a Balaton mellé, ahová el-elszökdöstem előle. Babonás ember módjára: hiába varrattam uj ruhát, hogy a betegségemet elhagyjam; hiába ismerkedtem meg hozzám hasonló betegségben szenvedő emberekkel, hogy majd a beszélgetés folyamán kicseréljük betegségünket. Hiába volt vidám társaság körülöttem, ama sötét árnyék nem akart tágítani a hátam mögül.
Láttam őt a tükörben sápadt arcom mögött. Hallottam kopogni mögöttem, amikor szórakozási sétát tettem a kedves környezetemben. Leült mellém a kedvemre való ebédhez és elette előlem a legjobb falatokat. A vállamra tette a kezét, ha valamely vidám tervet forgattam a fejemben. De mindig azt hittem, hogy végül mégis csak megbirkozom őkelmével és lehetőleg senkinek se szóltam hónapokon keresztül tusakodásaimról a megfoghatatlan fájdalommal.
Azt mondják, hogy emberkerülő voltam az utóbbi időben, ami könnyen lehetséges, mert hiszen állandóan négy keserves komondort kellett magamban féken tartani.
Egyszerre volt négyféle betegségem, mint akár annak a bizonyos emeleti beteg uriembernek valamely Dickens-regényben, akin halálra nevetik magukat az orvosok.
Máj, gyomor, tüdő és sziv követtek el szolgálati kihágásokat.
„Ennyi betegsége még Dickens uriemberének se volt.
Megkérdeztük Krúdy Gyulát, hogyan képzelte azt, hogy orvosi beavatkozás nélkül is megszabadulhat fájdalmaitól:
- Tudod, én elsősorban minden okoskodásom mellett: fatalista vagyok.

A magamfajta fatalistát nem lepte meg az ???, hogy fiatalkorában Poprád hegyi folyó egy elhagyott kanyarulatánál a jég alól, a lékből kihuzta egy arra vetődő kékfestó, pedig a víz ott zuhatagosan gyors. Nem lepett meg az sem, hogy négylovas, szélestalpu szán vágtatott rajtam keresztül, talpraálltam és hazamentem. Nem lepett meg, hogy fiatalkoromban karcolás nélkül szabadultam halálosnak igérkező párbajokból, pedig itt a szanatóriumban bevallhatom, hogy nem is tudok vivni. Nem lepett meg, hogy láborés nélkül leestem a legmagasabb nyíregyházi fáról.

Miért csodálkoztam volna azon, hogy egy reggel fölébredvén: azt tapasztalom, hogy ugynevezett bivalyszervezetem kiheverte a betegségeket és makkegészséges vagyok.

- Sajnos, nem tudtam bevárni ezt az időpontot, mert van egy élesszemű főorvos a városban, aki észrevette, hogy az utcán elbujok előle. Régi ismerősöm, Lévy főorvos egy napon meglátogatott: „Maga azért bujkál előlem, mert beteg. Nézzük csak!”

Természetesen, próbáltam félrevezetni a doktort, mint az olyan ember, aki ad valamit a szabadságára.

De hiába volt minden hazudozás. A főorvos megcsipett és most itt vagyok.

Olvasmányai felől kérdezzük Krúdy Gyulát:
- Addig, amig az ágyhoz vagyok láncolva: nem szabad irni se. Addig tehát tanulok. Szapolyai Jánosról és koráról, amelyet sokban hasonlatosnak itélek a mai időnkhöz: irok uj regényt, folytatását a „Mohács” című regénynek, amelynek a napokban kell a könyvpiacon megjelennie, ha ugyan még kiadják egy beteg ember könyvét. Mert a betegség nagyon mulatságos, szórakoztató dolog, amely mellett nagyszerűen telik az idő, de nagyon szertik félretolni a beteg embereket az utból. Hej, be nagyot csodálkoznak némelyek, ha majd a régi 101. kocsimmal látnak visszatérni a Nagy János utcából! Mert a gyógyuláshoz akaraterő kell, az pedig van bennem 101 lóerőnyi.