Látogatás Károlyi Mihálynénál, aki elköltözik a párisi emigránsnegyedből és régiségkereskedést nyit a Bois körül

Vár és „bizik egy jobb jövendőben” s a gyermekeit neveli, akik csak angolul és franciául beszélnek. Mindenbe beletörődött: szipkákat és cigarettatárcákat akar árulni
„Mit gondol, becsuknának, ha két hétre hazamennék Parádra?”

Páris, február 5.

„Az elnök úr Londonban van, a grófné nincs még idehaza”, mondja a szobaleány. Két gyermek rohan be utána, egy szőke kisfiu s egy csillogószemü kisleány; kiváncsian állnak meg a szobaleány szoknyája mögött a küszöbön.
- Szervusz – szólitom meg a kisfiut. – Ismertelek ám, amikor még olyan kicsi voltál, hogy bölcsőben ringattak!
A kisfiu értelmetlenül bámul reám.
- Tu ne parle pas hongrois?
- Non monsieur – feleli franciául. – Én csak franciául és angolul tudok.

A gyermekeket kiviszik, egyedül maradok a szobában. (A Quai D’Orsay-beli Károlyi-palotától hosszu az ut idáig, a Boulevard Raspaillig, a festők, irók, szobrászok és emigránsok e legdemokratikusabb montparnassei negyedéig.) A szoba nagyon egyszerű, kispolgári, majdnem szegényes; de nyitott kandallóban ég a tűz, előtte két régi bársonyfotöj s ez nagyon barátságossá tesz – Károlyiné otthonát.

A kandalló fölött egy szakállas férfi fényképe, amint egy elefánton ül. Keresztben az aláirás: Mihály, s a dátum: 1907. V/5. Egy másik fénykép: Eve La Galien „as Joan of Arc”, Andrássy Katinka négy-öt leánykorbeli fényképe, s egy olajfestmény: amint egy csónakban, kék tavon merengve ül. A sarokban, a kis női iróasztalon, a tintatartóban hosszu kékre festett ludtoll. Egy szakállas férfi egyenruhás fényképe egy „deckung előtt, a deckung bejáratán tábla, rajta a fölirás: KÁROLYI, ZÁSZLÓS

Egy másik fénykép, az amerikai út emléke: Károlyi és Károlyiné, amint egy hajó födélzetén két nyugszéken egymásmellett pihennek. Arany- és ezüstcigarettatárcák. Francia, angol és német könyvek a fal könyvállványon, végigrohanok a szemeimmel magyar könyvek után. Találok kettőt, Móricz Zsigmond „Tündérkert” című kötetét. És még egyet: „Anatole France sétái”-t. A németek között Conrad memoárjait, Rudolf trónörökös levelei. És mindehhez: a konyhából behallatszik az edénycsörömpölés, Károlyiné és gyermekei számára készül az ebéd.

És most az udvaron keresztül egy magas, karcsu hölgy tart lassan a földszinti lakás felé. Fölállok és kinézek a csipkefüggönyön. És hirtelen minden ok nélkül egy kép villan a szemem elé: Az Astoria előtt ember ember hátán tolong s a Kossuth Lajos utca közepén, az úttesten, kezében vékony sétapálcával, ugyanilyen lassan, majdnem tétován, jön az Astoria felé Károlyiné, két urral diskurálva. Még egy perc és előttem áll. Fürkészve néz reám, aztán emlékszik. Igen, igen… És leül velem szemben, a másik fotöjre a kandalló előtt.

Most megnézem, leolvasom, mi történt vele, ki lett belőle, mennyit változott. Arca ma is a régi édes kis baby-arc, friss és harmatos, mint egy pohár habos auteuilli tejben egy rózsaszínű rózsaszirom. De a szemei, a hajdan gyönyörü, világoskék szemei nem a régiek. Valami hideg, nedves köd ül rajtuk, mint a felleges, esős őszi égen, fáradtak ezek a szemek és fénytelenek, mint a kokainistáé a mámorból való ébredés után. Igy néz velük a kandalló tüzébe komoran, szomoruan.
- Milyen az élete?
Nem felel rögtön. Előbb sóhajt, alig észrevehetően. Aztán tör ki, robban ki keserűen ajkairól, feketén, mint sebből a vér:
- Amilyen az emigránsoké lehet! Várunk!
És most hirtelen és minden átmenet nélkül és egészen váratlanul azt kérdi:
- Mondja…
Ha két hétre hazamennék, mit csinálnának velem:
- …
- Lecsuknának?
- Grófné, azt én nem tudom.
- … Á, igen, igen. Tudja, hazamentem volna két hétre Parádra… Hogy megnézzem, mit csinálnak, hogy folynak a dolgok ott… De hát nem, nem. Belátom, nem lehet, Amerikában talán mondtam olyan dolgot is a fölolvasásaimon, ami nem nagyon tetszhet azoknak, akik ma az urak Magyarországon…
És most megint rapszódikusan:
- Ja, azt tudja, ugye: Windischgrätzcel szemben megnyertük a pört. Másodfokon is. Most már a könyvéből ki kell hagynia a ránk vonatkozó rágalmakat!
A ceruzám serceg a papiroson. Nem kérdek semmit, csak nézem, amint elegáns szürke trikókosztümjében, kis fekete kalapkában előttem ül és a kandallóba bámul. Igy folytatja most szó és betű szerint.
- Párisba azért jöttünk, mert itt több a magyar és mert internacionálisabb a város, mint London. Minden ország menekültjei itt élnek, rengeteg az emigráns, azek között élünk mi is. A férjem most Londonban van, a kislányom ott nevelkedik, őt látogatja meg és aztán ott rendkivül sok barátunk is van, azokkal is fölujitja az ismertséget. Én most valami bolt után nézek, egy kis régiségkereskedést akarok nyitni a Bois körül, könyveket, cigarettatárcákat, érdekes szipkákat akarok árulni majd.
Már régen akartam ezt, de sohasem sikerült. Most jobbak az összeköttetéseim, talán majd most sikerülni fog…
-É addig igy napközben mivel foglalkozik:
- Rengeteg szegényember jár hozzám segitségért, tanácsért s most ingyenebédakcióra is gyüjtök az állástalan magya munkások számára. Egyébként végzem a háztartás körüli teendőket, néhány amerikai lapnak cikket