Azokban az esetekben, amikor a kulisszatervező építész szabadon, a saját elképzelései szerint építteti a kulisszát, akkor a munka kivitele még nem olyan nehéz feladat. Inkább csak anyagi áldozaton múlik. Amikor azonban a kulisszaépítőknek valamely meglévő épület belsejét kell utánozni, természetimen a legapróbb részletekig, akkor bizony a kulisszaépítés szinte hihetetlen fáradságot és türelmet igénylő munkát jelent.

Ilyen munkát végzett az amerikai gyár, amelyik a Lon Chaney két híres filmjét a Notre Dame-i toronyőr és az Operaház fantomja című filmeket kihozta. Az egyikben párizsi Notre Dame templomot, a másikban a párizsi Operaház belseje építették fel olyan bámulatos élethűséggel, hogy fényképen a bennszülött párizsiak sem tudták megkülönböztetni az eredetiek fényképétől.

A filmkulissza építését tulajdonképpen az teszi nehézzé, hogy a moziközönség sokkal jobban megköveteli a természethűséget a kulisszák tekintetében, mint a színházi közönség. A színházi közönség tudja jól, hogy amit a színpadon lát az a nem valóság, hanem díszlet. És ez mégsem zavarja. A moziközönségnek ellenben sejtenie sem szabad, hogy nem valódi szobafalakat lát, mert abban a pillanatban, amint a moziközönség észreveszi a kulisszát, már a hatás el van rontva.

Amellett az emberi szemet meg lehet csalni, a felvevőgépnek éles, mindent kitűnően látó szemét azonban nehéz. Ezért azután, ha azt akarjuk, hogy a filmen selyemkárpittal bevont falú szobái lássunk, akkor a kulisszákat valóban selyemkárpittal kell bevonni. A padlóra nem lehet keramitot, vagy parkettet utánzó linoleumszőnyeget borítani, mint a színpadon, hanem valóban ki kell a padozatot keramitozni vagy parkettezni.

A valóságtól legfeljebb csak annyit szabad eltérni, hogy például a keramitlapok nem kőből, hanem olajfestékkel festett fából vannak. A műteremben épült szobáknak ablakai rendesen kidolgozott, beüvegezett ablakok, nem pedig egyszerűen ráfestve falra, mint azt a színpadon gyakran láthatjuk. A színpadon a háttér gyakran egyszerűen rá van festve egy kifeszített vászonra. A filmen ezt sem lehet megcsinálni, mert a néző rögtön észrevenné és zavaróan hatna rá.

A színpadon gyakran látunk olyat, hogy a bonvivant, miközben énekel, rátámaszkodik a háttérnek festett falusi templom tornyára. És azt is többször tapasztaltuk már, hogy a színpadi léghuzat megremegteti és lengeti az ódon várkastély falait vagy pedig, hogy a csillagos égboltozat ráncosan van kifeszítve. Filmen az ilyesmi még komikusabban és még zavaróbban hatna.

A filmkulisszát nem vászonból és papírból, hanem sokkal szilárdabb és masszívabb anyagokból állítják össze. A vázat gerendákból és lécekből ácsolják össze, hátul erős támasztó rudakkal erősítik a műterem padozatához, oldalukat pedig deszkával borítják be. Az enyves deszkára vagy kárpit jön, vagy pedig kóccal kevert papírmasébevonás, amelyet azután közönséges szobafestési eljárással tetszésszerint be lehet festeni.

Az ajtó és ablakkeretek majdnem pontosan ugyanolyanok, mint a valóságban. Általában véve a filmkulisszának az az oldala, amely a felvevőgép felé esik, mindenben természethűségre törekszik. Kivétel a szín, amely eltér a valóságtól. Miután a film a természetes színeket nem adja vissza, a kulisszák színe eltérhet a valóságtól. Többnyire sárgászöld vagy lila. Hogy miért éppen ez a két szín, arról még később lesz szó.

A filmkulisszákat a filmgyár speciálisan felszerelt asztalosműhelyeiben készítik, szakszerű vezetés mellett kitűnő szakmunkásokkal. Ugyanitt készülnek az olyan bútoruk is és minden egyéb kellékek, amelyeknek valamilyen különleges szerepük van a filmben. Például történelmi filmekhez szobaberendezések, királyi trónusok, díszkocsik, hordozható gvaloghintók, hadiszekerek, tengeri gályák, vagy pedig az olyan különlegességek, mint a Nibelung-film tűzokádó, rettenetes sárkánya.

Hevesi Iván.