Nagyvárad, december 10.
Erdély gyönyörű magyar városainak földúlása után, mialatt a lakosság a romokat takarítja, lassanként tisztázódnak a rémnapok eseményei és mind nyilvánvalóbb, hogy az 5000 regáti diákot, mint fenyítő és megrémitő expediciót tudatosan zúdították a magyar Erdélyre.

„A nagyváradi kongresszusra – írja az egyik erdélyi lap – a belügyminiszter adott engedélyt, s ha nem is kérdezzük, miért adott erre, holott a gyulafehérvári gyűlésre nem nem adott, azt már csak kérdeznünk kell, miért nem előzte meg, miért nem akadályozta meg a rémtetteket, holott erre volt ideje, alkalma és eszköze.” Ma már megállapíthatjuk, hogy a hatóságok intézkedései egyenesen elősegítették a rombolást és vérengzést.

A polgárságot beparancsolták házaiba, csak a diákságnak volt szabad az utcákon tartózkodnia: így szabadabban garázdálkodhattak. A kivezényelt csendőrség és katonaság viselkedése azt árulta el, hogy nem a lakosság, hanem a romboló diákok védelmére rendelték ki őket.

A hatóságok pontosan tudták, hogy az ötezer diák miért jött Nagyváradra. Mosoiu tábornok, aki a városban tartózkodott, amikor megkezdődtek a barbár jelenetek, hétfőn délben gyorsan elutazott. Sikerült megállapítani, hogy amikor a vérengzés második napján Poplica generális, a helyőrség parancsnoka táviratilag kérte Bukarestben a kongresszus föloszlatását, a válasz az volt, hogy a kongresszust folytatni kell s az utasítások érvényben maradnak.

Igy folytatták a vérengzést és rombolást szerdán is, a harmadik napon, anélkül, hogy a hatóságok és a katonaság bármiben akadályozta volna őket. Senkit nem tartóztattak le a tüntetők közül. Egry polgármester, Benescu rendőrprefektus, Lobonc prefektus három napon át semmit sem tettek a polgárság élet- és vagyonbiztonsága érdekében. A hordák meg voltak velük elégedve, a polgárság pedig a legnagyobb rémülettel látta, hogy a hatóságok kiszolgáltatják őket. A várost félelem szállta meg, az emberek a pincékbe bujtak el, reménytelenül várták sorsukat. Nagyvárad három véres napjának legnagyobb borzalma éppen az volt, hogy a katonaság lábhoz tett fegyverrel nézte a vérengzést és rombolást.

A halálfélelem lett urrá a városon, senki sem tudhatta, mikor törik rá az ajtót és nem számíthatott semmiféle védelemre. A legborzasztóbb a szerdai nap volt: harmadik napja tartott a város meggyalázása és ekkor az a hír terjedt el, hogy a diákság vezérei kétórai szabad rablást engedélyeztek.

Az adott helyzetben hihető volt. A lakosság sohasem felejtheti el ezeket a kritikus órákat. Most halotti csönd ül a városon s a felelős személyek mentegetődznek. A nagyváradi románság hangosan tiltakozik, azt mondják, szégyellik, hogy románok, de ők nem tettek semmit a város védelmére. A legjellemzőbb, hogy Benescu rendőrprefektus plakátokat ragasztott ki, amelyen közhírré teszi, hogy miután egyesek neki tulajdonítják az események szabad lefolyását, álljon elő, aki tud róla valamit.

Nem nehéz elképzelni, hogy ilyen szerepre senki sem válalkozhatik. Szkeptikusan fogadják a kárbecslöbizottságok működését is, nagyon jól tudják, hogy a kárt ugysem fogják megtériteni. A város képe olyan, mint egy ostromot átélt városé.

A lelkekben keserűség s ahová a szem néz, rombolás nyomai. A fényes üzletsorok ragyogó kirakatai, a modern, nagyvárosias portálék és cégtáblák eltűntek, évek multán se tudják mindezt pótolni.