*

Turgenyev nem tartotta magát drámaírónak. Mikor vonakodva beleegyezett, hogy néhány fiatalkori szindarabját felvegyék összes gyűjteményébe, ő maga figyelmezetette olvasóit, hogy nincs tehetsége a drámaírásra. S ez nem volt írói szerénykedés, arravaló, hogy provokálja a tiltakozást. Igazság volt. Darabjait játszották Oroszországban, de nagy sikere egyiknek se volt. A mostani drámai hét szűk esztendőben, talán Csehov darabjainak sikerétől is felbátorítva, német dramaturgok előkerítették legjobb darabját, a Natáliát s nyilván az ő nyomukban került ez a darab a Nemzeti Szinházba is. Várady Arankának akartak vele jó szerepet adni.

A Natália nem közeliti meg szépségben Turgenyev regényeit. Mindúntalan találunk benne jeleket arra, hogy kitűnő író írta és az egész darab azt bizonyítja, hogy ez a kitűnő író nem drámaíró. Nem az a főbaj benne, hogy egész szövetében epikai, - ettől még lehetne igen nagy hatása. De nem drámai természetű sem a mondanivalója s még kevésbé drámai annak tárgyalási módja.

Turgenyev szemmelláthatólag a francia szalondráma formáit és motivumait akarta benne oroszosítani. Erre vall az orosz használatra szemérmesített háromszög, a férj, a feleség és az ideális házibarát, erre a főmotívum, a harminc éves asszony szenvedélyes szerelme az egészen fiatal férfi iránt s erre a jelenetezés módja: minden felvonásban epizód és előkészitő kis jelenetek után a döntő nagy jelenet A fiatal házitanító alakja is, akibe minden nő beleszeret, előbb francia volt, mielőtt Turgenyev kezén eloroszosodott volna. De a franciás kezet orosz elme vezette írásközben.

A házassági háromszöget francia író nem merte volna olyan légiesen ártatlannak mutatni s francia közönség bizonyára komikus figurának tartotta volna a plátói házibarátot. Francia észjárás szerint a lelkiismereti skrupulus, ha ugyan egyáltalán, a befejezett cselekedet után szólalna meg. Itt ütközik ki az író oroszsága. Nála a lelkiismeret a támadó érzéssel együtt lép akcióba. A szerelmes úrnő, amint rájön, hogy beleszeretett a fiatal házitanítóba, már elkezd töprengeni érzése bűnös mivoltán.

Előbb még össze akarta házasítani fogadott lányát, vetélytársát a fiúnál, az otromba vén szomszéddal, de aztán gondolkodóba esik, megbeszéli a dolgot a házibaráttal s a végén elküldi a fiút, aki pedig szintén szerelmes bele. Mindenki tele van szerelemmel, de senki sem hajtja végre a szerelmi cselekvést. Turgenyev alighanem akarata ellenére lelkiismereti drámát csinált a témájából. A cselekvény lényege belül, az emberek lelkiismeretében megy végbe s mivel ez mindenkit ugyanabba az egy irányba hajt, a szereplők egymással párhuzamosan haladnak s a konfliktus nem igazi és nem drámai. Ahhoz, hogy valóban dráma jöjjön létre, legalább egy személynek valamit erősen akarni kell s akaratát érvényesíteni, - ezért nincs igazi orosz dráma. A hősei nem tudnak akarni.

Hiába szép és lélektani helyzetekből folyó, kitűnő író műve a dialógus, hiába érdekes és finom a főhősnő lelki válságának a részletrajza, a darabban nem tud feszültség összesűrűsödni. Ezért sincs az epizód-jeleneteknek sem igazi hatása, különösen mikor vidámságot akar az író kelteni. A cselszövő orvos figurája például majdnem mulatságos, de csak majdnem az, - olyan író alkotta, aki akart humoros lenni, de nincs benne humor. Jelenete a társalkodónővel, mikor valamikor sok év előtt olvastam a darabot, mulatságosnak tünt fel, most előadva már sokkal kevésbé találtam mulatságosnak.

A bamba vén szomszéd mint kérő, a bohózati rekvizitum-tárból került a darabba, de egész visszásan hat. Ehhez a szörnyű figurához akarja a finom és nemes Natália hozzáadni tizenthétéves, kedves mostohalányát? Igaz, ez csak hirtelen ötlet, hamar felhagy vele, de még gondolatnak is szörnyű. És a végén ez a bájos kisleány elkeseredésében hozzá akar menni ehhez a rettenetes figurához? Inkább halna meg szegény, - gondolja a néző. Itt a szerző hibáját a rendezőnek tompitani kellett volna, nem lett volna szabad Volodinból olyan Dummer August figurát csinálni. Sajnos, még túl is hangsúlyozták ezt az alakot maszkban, beszédben, a bohózatos hatás kedvéért.

A darab Várady Aranka szerepére van felépítve. A kitünő művésznő hősies küzdelmet folytat vele; az első felvonásban szépen megjátssza a szerelem felé induló asszony várakozástól feszült, bonyolult lelkiállapotát, csak éppen vígjátékibbnak, némi humorral rizsporozottnak szerettük volna látni, - itt még nem tárta fel az író az eljövendő dolgok komolyságát.

A későbbiekben a játékot minduntalan bizonytalan vonalúnak éreztük, de a házitanítóval való szerelmi duett jól van akcentuálva s az ötödik felvonásban az összeomlás hatásos és igaznak hat. Valódi jó hangokat talál Uray a fiatal házitanító szerepében, fiatalos nemtörődömsége, kedves játéka a kis lánnyal, aztán szerelmi fellángolása, hencegő mimikája a Raketinnal való jelenetben az ötödik felvonásban egésszé teljesíti a szerepet.

Palágyi játékában nem találjuk meg azt a jókedvet, melyet a szerep megkíván, nem tudta kihozni a szerepből azt, amit az író kihagyott belőle. Ághy Böske, Vízváry Mariska, Halmi Margit, Mihályfi Béla a megszokott szinvonalukon állnak, .az utóbbinak maszkja, kiállítása kitünő. A fiatal Vágó Erzsi biztosan áll a szinpadon, jó színészanyag, - kis szerepben, első fellépésre ez elég. Az előadás tempója álmatag, nincs egységes vonala, néha szinte elakadozik. Azt hisszük, az egészet erősebb akcentusokra kellene hangolni.

*

Az ember néhány nap mulva visszagondol a Zenélő órá-ra, - mi jut eszébe? A szinészek. Varsányi Irén elegáns alakja, amely finom karcsuságában is nagy és méltóságteljes tud lenni, mikor elönti a lélek, zengő hangjának modulálása, amely legszebb akkor, mikor az indulat lobban ki belőle, játékának diszkréciója, amely semmiféle sikerért nem megy túl a játék okvetlenül szükséges vonalán, egész lénye, mely egyszerű, szerény és akaratlanul árulja el a benne rejlő nagyságot és szépséget. Ezt nem lehet elfelejteni. Góthné csörölő-pörölő szaporaszavúsága, amely kedves, mulatságos, kitünően van megjátszva, - de hát ez a kitünő művésznő most már életfogytiglan arra van ítélve, hogy bőbeszédű asszonyt játsszon?

Két leányalak, Gál Franciska és Somogyi Erzsi, az előbbi azokat a pózokat és affektálásokat gyűjti össze bokrétába, melyeket már sokszor láttunk tőle külön-külön, de enyhe modorosságai mögött valahogy mégis megérezni az alakot, a biedermayer-hisztérikát, az utóbbi csintalankodásaiban mintha már a túlkorai rutin kezdené elfoglalni a szinészi lélek helyét. De azért kedves volt, amint ők ketten táncos módra csereberélték helyüket, duetteztek, szólóztak, mintha kikívánkozott volna a szájukból egy pár pajkos szubrett-nóta.

Rajnai Gábor, ezúttal minden modorosság nélkül, igazi szinész módra, beszédben, mozgásban eredetien és ösztönösen formálta ki a nyegle falusi gavallér doktort. Egy romantikus, sötét alak, Zátony, menekült honvéd főhadnagy, csaknem póztalan olyan szerepben, mely alapjában véve alig más, mint póz. Egy pillanatra Góth, hiánytalanul megcsinált kicsi charge-szerep, betét, mely kihull a darabból, mert nincs szerkezeti értelme. Kürti József, amint cisztercita ruhában igen szépen mond el egy imát, melynek szavaiban nincs erő és szárnyalás.

Egy új szinész, Hajmássy, jó megjelenés és hang, még nem volt módja megmutatni, tud-e valamit, ami a magáé. Gárdonyi, mint hazafias zsidó, amint jól kirajzolja belépésekor a figurát, melyből aztán nem lehet semmit se csinálni. Egy nagy gonddal és tehetséggel megkonstruált előadásból megmarad az emlékezetben egy sereg részlet és megmarad néhány szép szinpadi kép is: a falusi kúria hallja, a tanyai ház, előtte az aratási ünnepre gyűlt néppel.

A darabból pedig elsősorban valami zűrzavar érzése maradt meg. Jelenetek, melyek nem kapcsolódnak kellően, jövések-menések, melyek nincsenek semmivel indokolva, cselekvések, melyek egymás mellett haladnak el, de nem fonódnak cselekvénnyé, alakok, akik elindulnak és nem jutnak el sehová. Hiányzik valami az egész benyomásból: a zene mindent betakaró, jótékony köpenye. Talán az a baj, hogy még nem vagyunk ehhez a technikához hozzászokva, mert eddig csak operettben vagy revűben láttuk.

Ott kibírjuk azt a hatáspazarlást, mely túltömi a szinpadot szinészekkel, kosztümökkel, jelenetekkel, viccekkel és szentimentalizmussal, ami mind arra való, hogy azt lehessen mondani: közönség úgy-e jól kiszolgáltalak úgy-e beletömtem a darabba mindent, amit szeretsz? Vígjátékban ezt ilyen mértékben még eddig nem láttuk, talán azért nem gondolunk rá vissza örömmel, mert szokatlan? Lehet, hogy hozzá kell szoknunk, mert ha ennek a darabnak sikere lesz, akkor majd mindenki így fogja csinálni. Akkor az lesz a törvény, hogy: lám, a közönség ezt kívánja, a közönségnek pedig azt kell adni, amit kíván.

S valóban, a közönséget ki kell szolgálni. Az író tartozik mondanivalóját úgy tálalni, hogy ezzel a maga részére hódítsa a közönséget. A világ nagy drámaírói mind közönség-sikert akartak Aischylostól Ibsenig. De ez forma volt, mely legalkalmasabb mondanivalójuk előadására. Ha azonban az író fölöslegesnek minősíti a mondanivalót s csak a forma az, amit felcicomáz? Elég-e ez a közönségnek? Lehet, hogy elég, hiszen a közönség olyan kis igényű, ha azt a keveset úgy adják neki, ahogy szereti. Talán beéri a dús tálalással és ösztövér pecsenyével. Mert azt nem tagadhatjuk le, a pecsenye nagyon is ösztövér.

A cselekmény motívumai és alakjai Jókai-regényekből vannak kivágva: a pénzgyüjtés Kossuth Lajos számára épúgy, mint a gaz intrikusok settenkedése és az osztrák gúnyájú, magyar szívű katonatiszt lovagias hazugsága, mellyel megmenti a hazafias szereplőket. Ugyanígy a két szerelmes pár naiv kis történetkéje, a fellengzős poéta-kisasszony, akit ráncba szed a rusztikus vőlegény és a praktikus kis nővér, aki magához csalogatja a nénje iránt érdeklődő doktorkát. Olvasták az Új földesurat és Jókai többi szabadságharc utáni tárgyú regényeit? Természetesen olvasták, tehát a szinpadon csupa ismerős alakot látnak. Felsoroljam őket? Felsorolja a szinlap.

A Noszty-fiú-ban Mikszáthot dolgozza át Harsányi, a Zenélő órában Jókait, csak éppen hogy nem egy bizonyos regényét, hanem különböző regényeinek részleteit és alakjait. Csakhogy Jókainál ezek az alakok őszinték, az író szemléletéből és érzéséből fakadnak, az átdolgozásban patronokká, szinpadi rekvizitumokká válnak. Egyetlen alak sincs, aki benne gyökerezne valami másban, mint a szinpad deszkájában, akinek multja és jövője volna. Mindnek az élete akkor kezdődik, mikor kilép a szinpadra és véget is ér kilépésével. Egy zenélő óra figurái: merev mozdulatlansággal várakoznak, amíg a gépezet előre hozza őket, aztán perdülnek egyet-kettőt és visszaesnek a mozdulatlanságba.

Szinpadi technika? Lehet, hogy van benne, de a legprimitívebb fajtából. Valaki kileste, hogy a Noszty-fiúban mi volt az, ami annyira tetszett a közönségnek: bizonyos adag szentimentálizmus, bizonyos adag tréfa, sok alak mozgása, vidéki gentry-milieu, sok könnyen játszható és a szinészek testéhez álló szerep, sok mozgás a szinpadon, a kedves multnak képei és kosztümjei, egy kis diszkrét hazafiaskodás. (Ez utóbbi az adott esetben kétélű: Bach-korszakról beszélnek, irredentára gondolsz.) A nagy igyekezetben aztán mindúntalan túl van adagolva a dolog, a technikai túlbuzgóság esetében vagyunk.

A cselekmény felépítésére, a belső kapcsolatok megteremtésére nem is gondolt a szerző, épúgy, mint az alakok megelevenítésére. Annak számára, amit ma szinpadi technika alatt értenek, mindezek a dolgok fölöslegesek. Nem lehet eltitkolni a drámai forma bomlásban van, a sikerért való esenkedés odahajtja az írókat és szinházakat, hogy a közönség igényei közül a legolcsóbbakkat, tehát legszélesebb rétegekre kiterjedőket keressék ki és ezeket aztán túltömjék táplálékkal. Valamikor azt mondták az ilyen metódusra: karzatra dolgozás. Ma, úgylátszik, arra jöttek rá, hogy az egész nézőtér karzat.

*

Biztosabb kezű író, ha már olyan kiinduló pontot választ, mint Hatvany Lili Az első férfi-ban, nem vitte volna ezt a szinpadra, hanem óvatosan beledolgozta volna az expozicióba. Nem érdekes, nem erős és nem kellemes dolog tanuja lenni, hogy egy részeg katonatiszt erőszakot tesz egy ártatlan lányon. Erre van kázus az életben, lehet kázus az irodalomban, de a szinpadon, a maga brutális nyerseségében lejátszva nem lehet elfogadni. Mindent meg lehet és meg is szabad csinálni, de mindent a maga módján. A főpróbán az első felvonás végén elszörnyedve állt fel helyéről a közönség.

Azóta, úgy hallom, enyhítettek valamit a dolgon, de a dolgot magát semmivel sem lehet enyhíteni. A szinpad különös atmoszférájában az ilyen dolgok, melyek regényben, elbeszélve elfogadhatók volnának, eltaszítják maguktól az embert. És még ha olyan darabról volna szó, amelynek egész stílusa és levegője brutális és kíméletlen, de ez a darab éppen ellenkezőleg finom lelki árnyalatokra akar felépülni, a testében megalázott s lélekben szűz leány vergődését vállalja ábrázolásra!

Ott, ahol a darab a maga stílusa szerint tulajdonképen kezdődik, kezd érdekessé válni. A leány, Mária, magába zárva viseli szörnyű titkát, de nem tud tőle szabadulni, egész viselkedését ez határozza meg. A férfiak körüludvarolják, egy gazdag amerikai sportfiú bele is szeret. De ő neki nem kell férfi, hidegen leráz magáról mindenkit.

Miért? Ő maga azt hiszi, azért, mert hazugság volna szűzként férjhez mennie, igazában azonban azért, mert öntudatlanul most is vonzódik ahhoz a brutális, gonosz férfihoz, aki erőszakkal letépte szűzi mirtuszát. Az első férfi a fontos a nő életében. Akármiféle körülmények közt történt, a nő sohasem felejti el azt a férfit, aki megismertette az érzékek furcsa játékával. Dühös lehet rá, átkozhatja, haragudhatik, gyűlölheti, mégis mindig visszagondol rá és szerelemmel gondol rá.

Ez lehet igaz, már Maupassant is így tudta s akárhogy is, elég érdekes és elfogadható pszichológiai alapvetése lehet egy érdekes darabnak. De itt megint a biztos kéz hiánya: amint az a bizonyos első férfi megjelenik, most már nem lövészárokban züllött, elkeseredett katona, hanem előkelő, elegáns, korrekt úriember, a sportvőlegény nagybácsija, - ettől fogva nem fejlődik a dolog, csak nyúlik. Világos, hogy a lánynak és a férfinak fel kell ismerni egymást, de közben kellene valami összeütközésnek lenni kettejük közt, valaminek, ami belülről jön és befelé hat és előidézi és végső konzekvenciákig hajtja ezt a felismerést.

A helyett csak késik a dolog, az eszközök, melyekkel az író dolgozik, a darab stílusához mérve primitívek, az a mód, ahogy a megismerés a lányban felvillan, a naivul alkalmazott gyűrű-motívummal, a colportage-regények stílusához méltó. Mennyivel szebb, hatásosabb, igazabb lett volna, ha a leány nem némely szavajárásáról és végül a kígyós gyűrűjéről ismeri fel a férfit, hanem például a csókjáról, ha nem a szavak és külső mozdulatok ismétlődnek, hanem úribb, szelidebb formában az első felvonás erőszakossága! Ami aztán a felismeréstől kezdve történik, az már csak a vég halogatása: amint a lány egyre nyilvánvalóbb módon ravaszkodva felismerteti magát a férfival.

S amint ez a célja el van érve, akkor a darabnak vége van, a negyedik felvonás már csak komédia, a darab kinyujtására való. Közben akadnak érdekes jelenetek: egy-egy igaz mozdulat, hatással biztató szembe-állás, de soha, egy pillanatra sem biztos a vonal s a szavak majd mindig olyan nyilak, melyek vagy túlrepülnek a célon, vagy előtte hullanak le. Meglepő, hogy ez az író mennyire nem találja meg a szituációkból kirobbanó szavakat, dialogusa nem hajtja előre, hanem akadályozza a cselekvényt. Ezért hat olyan papirízűen. Pedig ahogy a Mária alakját meglátta az író, abban elárulta, hogy meg tudja látni a dolgok lényegét, meg is fogni, csak kézben tartani nem tudja.

Ami igazán jó a darabban, az a Makay Margit játéka. A szerepet ő fogja össze széthullottságából, vergődésében életet tud hozni a szinpadra, egyes jeleneteiben, mint például mikor az ominózus gyűrűt az ujjára akarják húzni, az élet hangja sikolt ki belőle. S mikor a derék doktor bácsinak a második felvonásban elmondja, mi szörnyű dolog történt vele, olyan egyszerű, bensőséges, hogy a jelenet megtelik igazi levegővel.

Apró modorosságait levetette, most jött ki talán először tisztán, teljesen a szinészi egyénisége. Delly Ferenc is jó szinész-munkát produkál, valamint két kis epizódszerepben Gózon és Jaloveczky. A többi szereplők számára a darab nem ad szerepet, élettelenek és egysíkúak, a szinházi konvenció legócskább raktárából valók. Az író elhanyagolta őket, - ez is azt mutatja, hogy nincs meg a kellő ökonomiája.

Schöpflin Aladár