Három kis darab a Belvárosi Szinházban
Karinthy Frigyes: Lepketánc - Zágon István (Herczeg Ferenc novellája után): Kék és piros - Hevesi Sándor (Mikszáth Kálmán novellája után): A bor, az arany, meg az asszony
Az első darab igazi Karinthy-munka. A felülete csupa elmésség, könnyűség, frisseség: mintha magától, minden fáradság nélkül szakadt volna fel az íróból. A dikciója az élet, a valóság egyszerű nyelve, - nem a primitív emberek népies egyszerűsége, hanem az erős gondolat-trainingen keresztülment művész egyszerűsége, akiben olyan érzékien él a gondolat, hogy magától ömlik a legplasztikusabb és legkifejezőbb, tehát legegyszerűbb formulákba.
Ez a felület színes és síma tükre alatt rejtelmes mélységeket takar. Ha össze akarom rakni ezeknek a kristályosan egyszerű szavaknak a belső értelmét, az egyes részletekből az egész, nagy komolyság és bölcsesség bukkan elém, váratlanul és meglepőn. Egy játékosan fluoreszkáló finom csiszolt üvegpohárban ízzóan vörös, nehéz bor. Alig egy órai könnyed, sokszor croquis-szerűen elmés keretben egyike az emberi élet érdekes megismeréseinek. A géniusz tragikus helyzete.
A géniusz az, aki lát. Látja mindazokat a dolgokat, amelyek számára mindenki más vak. Annyira izgatja a saját látása, hogy mindenáron közölni szeretné a többiekkel, a vakokkal. A géniusz lényéhez hozzátartozik a közlés ellenállhatatlan vágya. A vakok azonban nem akarnak látni és nem is lehet őket látókká tenni, mert hiányoznak belőlük a látás szervein kivül a látáshoz szükséges fogalmak is, az agyukban nincsenek benne a látási képzetek, a nyelvükben a látást kifejező szavak.
A géniusz tehát néma a vakokkal szemben, nem tudja magát megértetni velük, összeütközésbe kerül világuk egész berendezésével, nem tudja felkelteni a hitet maga iránt, megzavarja a vakok életének gondosan megszervezett nyugalmát, bolondnak vagy gonosznak tartják. A géniusz önközlési vágya s a közlés lehetetlensége közötti konfliktusban nem győzhet, nem emelheti fel a látók közé a vakokat, neki kell leszállani közéjük. Ezt meg lehetne oldani tragikusan: a géniusz tovább küzd a látásért s ebben a küzdelemben elbukik; nem megy le a sötétség beálltakor a föld alá, magányos daccal elpusztul a sötét fagyban. Meg lehetne oldani melankolikusan: a géniusz megalkuszik és megtagadja a látást.
Karinthy a két kínálkozó megoldás közül a harmadikat, a legkevésbé drámait választotta. A géniusz maga is elhiszi, hogy nem lát és beáll a vakok közé; a sötétség beálltakor - neki még csak a látásról van tapasztalata, a sötétségről nincs - azt hiszi, visszatért a vakságba, látása csak káprázat, álom, pillanatnyi villámlás volt és megadja magát.
Ez Karinthyra jellemző megoldás, de a drámát kiviszi a géniusz belsejéből a külsőségre, egy optikai csalódásra építi fel. Ezért nem tudjuk az elmésen elgondolt kis drámát végig azzal az érdeklődéssel kísérni, amivel hozzáfogtunk. A kísérletet magát azonban, egy filozófiai gondolatmenetnek drámai formába foglalására, rendkívül érdekesnek és minden tekintetben csiraképes magnak érezzük.
A közönség az utóbbi években sokszor megmutatta, hogy különösképen szereti a szinpadon a boros-cigányosnótás mulatozást. Bizonyára ez a szinházi tapasztalat adta az ötletet, hogy Herczeg Ferenc egy novellájából, melynek tartalma lényegében az, hogy a magyar gavallér Berlinben nóták által udvarol a dacos lánynak s ez nótákkal izeni meg neki, hogy lassanként megadja magát, színdarabot csináljanak. A darab voltaképen nem más, mint ez a nóta-párbeszéd, ami egyéb van benne, a németekkel való konvencionális tréfálkozás két-három alak képében, sem nem fontos, sem nem jelentékeny. A közönség mulat a dolgon, - nem érdemes többet beszélni róla.
Mikszáth boccacciói ötleten felépült anekdotájának dramatizálása jó példája annak, hogy mikép lehet egy anekdotából kerek kis darabot formálni. Persze, az kell hozzá, hogy az anekdotában olyan érdekes és mulatságos alakok legyenek, mint a disznótort személyesen rendező fejedelem és fejedelemasszony, a kacér szerb menyecske és annak sunyi férje. Azt lehet mondani, Mikszáth kis műve hiánytalanul van a szinpadra áttéve.
Az előadásnak az az érdekessége, hogy a három kis darabban Honthy Hanna átlép az operettből a drámai szinpadra s meglepően finom drámai szinésznőnek bizonyul. Meglepően annyiban, hogy a qualitása, amivel igazi sikert arat, az intim finomság, a szubtilis hatásokra való ritka képesség. Egy-egy jelenetben van egy mozdulata, egy mosolya, egy megszólalása, amely magával ragad.
A tehetsége jóval mélyebbről jön, mint ahogy operettszinésznőről fel szokás tételezni: gazdag kedélyből és erős intelligenciából. A drámai szinpad igazán érdekes új szinésznőt nyert benne. A harmadik darabban örömmel látjuk viszont Rákosi Szidi bölcs derüjét. A második darabban Gózon Gyula tempós, urias duhajkodása hozza ki a főhatást. Jó két kis karrikaturát hoz ki Harsányi Rezső s feltünik a fiatal Delli. A gondos előadás rendezése Hegedüs Tibor műve.
Schöpflin Aladár
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!