Az emberi lélek kettőssége sokat foglalkoztatta már a régi és a modern irodalmat. Hans Heinz Ewers regénye is ezzel a kettősséggel foglalkozik, egy régi prágai legenda formájában. Regényének nem ez az első filmfeldolgozása, hisz mindenki emlékezik még a régi filmre és a Prágai diák első nagy alakítójára, Paul Wegenerre.

Az új feldolgozás a mese szempontjából egyáltalán nem jelent továbbhaladást, hanem talán visszaesést. A szcenáriumírónak és a rendezőnek, Heinrich Galéen-nek, két lehetőség között lett volna módja választani. Vagy elénk varázsolják a mesét, a legendát a maga primitívségében és éppen primitívségében erős és mély hatásával.

Vagy pedig elmélyítik a témát, a mese alapgondolatát, kiemelik a szimbolumokat, megéreztetik azt, hogy mit jelent a lélek kettőssége, a két lélek harca és a két lélek életének végzetes egymáshoz kötöttsége. Az új "Prágai diák" megalkotói helytelenül egy középső megoldást választottak, amely már nem hat a mese egyszerű naivságával, de még nem mélyül a szimbolumokig, hanem megelégszik azzal, hogy egy fantasztikus történetet ad.

A filmnek filmszerű értékeit, a címszereplőnek, Conrad Veidt-nek szuggesztív erejű és megragadó mélységű játékát, Werner Krauss plasztikus Scapinelli figurájának értékét természetesen mindez nem kisebbíti, sőt nem is befolyásolja. Azonban nagy kár, hogy a fő női szerepet egy olyan jelentéktelen szinésznőnek juttatták, mint Eszterházy Ágnes.

A film rendezésében volt egység és volt tempó, nem hozott azonban semmi újszerű eredményt, még kevésbé beállítási meglepetést. Pedig erre a fantasztikus mese igazán kézenfekvő alkalmakat nyujtott. A technikai rész kifogástalan volt: a kettős szerep párhuzamos vezetése technikailag teljes illuziótkeltően volt megcsinálva, egyes fázisaiban tökéletesen korrespondált és a szögben megtört tükrökből kifotografált trükkjelenetek is precizen voltak exponálva.

Hevesy Iván