Gunnar Tolnaes, az ember, azonnal meghódit. Láthatólag ellensége a starok betanult viselkedésének, természetes és közvetlen. A film komoly müvészi munka számára. Hisz Asta Nielsennel, Psylanderrel és Max Linderrel együtt ő az egyik uttörője a filmnek. Megkezdte azt a nagy müvet, melyen Amerika nehézség nélkül dolgozhatott tovább.

Amerika!... Rezignáció hallatszik a hangján, mikor megkérdem, hogy nem foglalkozik-e azzal a gondolattal, hogy egyszer ő is átmenjen a nagy vizen.
-Én már tul öreg vagyok! – válaszolja kitérően.
Azt hiszem, ez az ember sokkal jobban összenőtt világrészének régi kulturájával, semhogy a pénz kárpótolni tudná.

Gunnar Tolnaes a Musikvereinssalban beszél a film világáról. Rögtön föl lehet ismerni, hogy egy nagy szinész beszél, mert képzett orgánuma betölti az egész termet. India csodálatos világáról beszél és a két „ellenséges” testvérről, szinházról és filmről, melyeknek az életét szentelte. A film jövőjét, az emberek fantáziájának a megvalósitásában látja. Fölhivja a jelenlevőket, hogy kezdjék meg a küzdelmet a banális és szentimentális filmek ellen.

Gunnar Tolnaes után egy nagy filmmüvésznő mutatkozott be a szinpadon a bécsi közönség előtt: Asta Nielsen. Előre kell bocsátani, hogy a nagy filmheroina mint szinésznő, nagy csalódást hozott. A hiba talán részben az amerikai darabban is van (Sheldom: „Ein romantisches Abenteuer”), melyet a müvésznő magával hozott s amelyben az elvetemült olasz énekesnőt kell alakitania.

Asta Nielsen erős dán kiejtéssel beszél. Játéka teljesen a mimikára van beállitva és azok a jelenetek, ahol nagy, beszédes szemeivel kell beszélnie az ajkak helyett, mély benyomást keltenek. Asta Nielsen egyénisége fekete gyászfátyolként terült a darabra, majdnem kisértetiesen, nyomasztóan hatott. Egyes jelenetekben persze megnyilvánult nagy müvészete s ezek a jelenetek mégis értékessé tették az előadást.

Rappart Hugó