„Kezdjék a gyilkos urak!”
A drágaság nemcsak a magyar glóbusz problémája.
Végig, egész Európán pusztít ez a nagy veszedelem s minden ország a maga módja szerint próbál védekezni ellene, Angliában nagy áldozatok árán akadályozta meg a konzervatív kormány a szénmunkások munkabérének leszállítását.
Németországban a kancellár elnöklete alatt külön nagy bizottság ült össze a drágaság enyhítésének a tanulmányozására s a német kormány, amely igazán nem mondható se radikálisnak, se destruktivnek, igen komolyan megfenyegette a nagyipari szervezeteket, hogy eszükbe ne jusson az árakat emelni.
Végig egész Európán hullámzik a nagy mozgolódás, amelynek végső célja az árak leszorítása a háboru előtti színvonalra.
Magyarországnak megvan az az előnye, hogy hála nagyszerü termésének és áldott földjének, az élelmiszerek ára a termelőnél ma már nagyjában leszállt a béke színvonalára s a magyar drágaság problémája ma már egyszerübb és könnyebben áttekinthető, mint bármely más országban, ugy, hogy minden elfogulatlan szemlélőben joggal támadhat föl a kérdés: Miért éppen az élelmiszerek drágasága ellen akar hadakozni a kormány?
Miért éppen a pesti vendéglős és kocsmáros árait akarja letörni?
Hiszen a magyar drágaság problémája nem az árakban keresendő, hanem egészen másutt! Ha a magyar élelmiszerárakat egybevetjük egy neutrális állam élelmiszeráraival, például a svájci árakkal, rögtön nyilvánvalóvá lesz, hogy a cukrot kivéve, mélyen alatta vannak a magyar kiskereskedelmi árak a világpiaci áraknak.
Svájcban egy kiló marhahús ma 50.000 korona, a disznóhús kilója ugyanannyi, a disznózsír kilogramonként 50-52.000 koronába kerül, a kenyeret 8000 koronáért árulják a zürichi pékek, a vaj a tehenészetéről híres Svájcban sem olcsóbb 85-90.000 koronánál kilónként, csak a cukor olcsóbb, nem kerülvén többe 12.000 koronánál, azaz 33%-kal olcsóbb, mint nálunk.
A különbség a magyar és a svájci élelmiszerárak között csak az, hogy Svájc importra szorul, élelmiszereinek legnagyobb részét igen magas arányú szállítási költség terheli és ami a legfőbb: a svájci munkás és hivatalnok, ez iparos állam lakosainak nagy tömege meg is tudja fizetni ez árakat.
A svájci munkabérek valorizálva vannak, nemcsak számszerüen, vagyis aranyérték szerint, hanem áruérték szerint is, a svájci ember a fizetésén ugyanannyi kenyeret, szalonnát, cukrot, ruhát és cipőt tud venni, mint a 11 év előtt huzott fizetésén.
Itt van a drágaság igazi magva.
Ez a szörnyű szakadék, amely a világpiacra törő árak és az európai munkabérek színvonala alá szorított jövedelmek között tátong. Valljuk be, a pesti kocsma ma olcsóbb, mint 1914-ben volt.
Tizenegy évvel ezelőtt 2 koronán alul nem lehetett sehol sem rendesen megebédelni, pedig 2 aranykoronáért ma már nagyon jó ebédet lehet kapni.
Hatósági vendéglők helyett például a cukor árát szállíthatná le a kormány, amely 30%-kal magasabb összeget jövedelmezett ez év julliusában, mint az elmult esztendőben. Tessék tovább lefaragni a tarifákat, olcsóbbá tenni a postát s mindazt a szolgáltatást, amit a kereskedő, az iparos kénytelen az államtól igénybevenni.
„Que messieurs les assasins commencent!” Kezdjék a gyilkos urak! – mondta egykor a szellemes francia iró. Vizet prédikálni és bort inni, ma már nem megy. Ebből már a magyar kereskedő régen kinőtt. Meg azután, ki nem tudja manapság, hogy a drágaság problémája bonyolult és a gazdasági élet minden jelenségét ezer szállal egymáshoz fűző folyamat.
A kenyeret a pamutszövetek vámja épp ugy megdrágítja, mint a tűzifáé s amig a magyar vámtarifában a pamutfonalak vámja százalékok százaival haladja meg minden környező állam vámtételeit, hogy csak egyet említsünk e szörnyü vámlabirintusból, amely csak egynéhány kiválasztottnak terem aranyat, addig komolyan a drágaság problémájának a megoldásához nyulni nem lehet.
Naivitás volna azonban föltenni azt, hogy azok az urak, akik az élelmiszerárak letörésének a problémáját a nyilvánosság elé hajították, ne volnának ezzel tisztában. Élelmiszerdrágaságról ma már nem lehet beszélni Magyarországon, de igenis lehet általános drágaságról, amelyet vám- és vasuti tarifáinknak köszönhetünk, fogyasztási adóinknak, meg annak, hogy a fizetések vásárlóereje egész Európában, az egy Oroszországot kivéve, talán nálunk a legkisebb.
Sehol sem lehet ugyanazzal a munkaegységgel olyan kevés árut vásárolni, mint nálunk.
A kurzus alatt elértük, hogy abban az országban, amely a legkeresztényibb politikával dicsekszik egész Európában, van legkisebb foganatja az írás szavának: Mivelhogy a munkás megérdemli az ő bérét!
K. D.
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!