De a magasrendű emberben, a produktív emberben ott van, mint örök nyugtalanság, örök sóvárgás a végtelenség felé. S áldásosan-teremtő, míg fékentartja az akarat, félelmesen-rombolva teremtő, ha féktelenül a végső eksztázisba hajszolja áldozatát. Minden teremtő szellem élete küzdelem démonával: az önfenntartó ösztön, az életvágy küzd az egyéni érdeken túlhajtó, a mindennapi életet megvető, minden korlátot, mértéket szétromboló titáni sóvárgással.

E küzdelem szempontjából a legmagasabb művészetnek két szélső típusa lehetséges: a művész, aki felett úrrá lett démona s akinek művészete titáni, himnikus, mámoros "szent őrület" (pl. Hölderlin, Kleist, Nietzsche), és a művész, aki úrrá lett démona fölött s annak teremtő erejét a maga fegyelmező, emberi mértékre korlátozó akarata alá kényszeríti (pl. Goethe).

Szempontjának érvényességét finoman és érdekesen bizonyítja Zweig azzal, ahogyan belőle e két szélső típus életének, sorsának, művészetének különbözőségét, ellentétességét több példán át levezeti. Minden emberi kötelék lebomlása, szinte társadalmon kívüli izoláltság, hírnév nélküli visszhangtalanság, Nietzsche "hetedik magánya", s evvel szemben: egy életen át egyre fokozódó társadalmi, baráti, családi kötelékek, elismerés, hírnév, örökös helyváltoztatás, "Flugkraft", hontalanság, nincsetlenség, s szemben: meggyökerezettség, "Schwerkraft", terjeszkedő vagyon, örök elégedetlenség, forrongás, lázadás, megalkuvást nem ismerő tragikus jellem, s szemben: meghajlás a történet, társadalom, természet, egyszóval a valóság tényei előtt s a jellem harmonikus kiegyenlítődésére való képessége.

Zweig alapos ismerője az újkor szellemi fejlődésének, a német irodalom s az európai irodalom történetének, ismeri a modern filológiai kutatás módszereit, jártas az új pszichológia útjain, de Zweig, a tudós, talán mégsem tudná elkerülni elméletének legnagyobb veszélyét: hogy hozzá ne szabja hőseit, sablonná ne merevítse a legélőbbet, szabályba ne törje az egyetlent, a soha többé nem ismétlődőt: a zseni életét, ha nem a költő szívével érezné át s nem a költő szuggesztív erejével rajzolná meg hőseit.

E tanulmányok azoknak szólnak, akik ismerik Hölderlin, Kleist, Nietzsche sorsát és életművét s mégis szinte visszafojtott lélegzettel követjük lapról-lapra mint teljesedik be végzetük.

Elénk tűnik Hölderlin, a görög-német márványifjú, szinte gyermek még, de már érzi, az "ő világa" mily fájdalmasan idegen a valóságtól. Ez az ő alapélménye, mely élete folyamán egyre intenzívebb lett. S hogy megőrizze tisztaságát, megalkuvás nélkül, mereven visszautasít minden közösséget az élettel, minden "élményt", még a harcot is a világ ellen; kezdettől fogva tudatosan lemond a polgári élet minden boldogságáról, hogy a maga magasabb életét, költői hivatását élhesse. Hivatásának eleinte csak szépségét érzi, később fájdalmát is: sorsszerű magányát és tragikumát a tiszta antik érzéssel fogadja: küzdelem nélkül hajlik meg végzete előtt, mint hőse, Empedoklész, kinek halálában a lángész tragédiáját megírta.

Lírája előbb leveti a rím, aztán lassan a strófa bilincsét is, és antik meztelenségében egyre felszabadultabb, mámorosabb lesz, minden személyes élménytől megtisztultan egyre anyagtalanabb, merészebb, viharosabb szárnyalás, míg végső orfikus énekei olyan magasságba szállnak, olyan fénybe, ahová emberi szemünk már alig követheti s ahonnan már nincs leszállás, csak lezuhanás: elborult elmével éli tovább sötét éveit.

Hölderlin küzdelem nélkül adta át magát démonának, mint Nietzsche is; Zweig három hőse közül csak Kleist az, kinek élete örök küzdelem önmaga ellen. Ő nem mint Hölderlin, nem a világtól követelt sokat, követelte a lehetetlent, hanem önmagától. Minden emberi szenvedély forrponton volt meg benne, de a legtisztábban látó s legkönyörtelenebbül ítélő ethosszal párosulva. Igazi énjének és akart énjének különbsége lett sorsává. Démonian erős szenvedélyek démonian erős akarat fegyelme alatt: ez Kleist tragikumának gyökere.

Szenvedélyei a valóságban nem élhetik ki magukat, de végül megtalálja a ránézve lehetséges szabadulás egyetlen módját: az írást és ujjongva menekül műveibe, hogy általuk újra visszahulljon a démon karjába. Mérhetetlen költői becsvágy hajszolja pillanatnyi szünet nélkül. Minden drámája egy végsőkig fokozott szenvedély vulkanikus kitörése, mely lávaként kiontja a lélek legalsó, legtitkosabb rétegeit. S végül természetének végletessége keserűségét, életundorát szenvedélyes halálvággyá fokozza és mámoros ujjongással válik meg önként az élettől.

Nietzsche szellemi fejlődésében van valami meglepő. Az ifjú lélek fejlődésének rendes vonala: a káoszból a rend felé, az életérzés egyre csökkenő intenzitása, egyre növekvő szemlélődő hajlam. Nietzsche a rendtől fejlődik a káosz felé: 24 éves korában egyetemi tanár, akadémikus színezetű művek szerzője, öreg urak barátja, szinte maga is öreg úr, aki aztán egyre fiatalodik, életérzése egyre intenzívebb lesz, gondolatainak formája egyre tisztább líra.

Egészséges szervezet túlérzékeny idegekkel. Idegeinek rendkívüli érzékenysége, szenvedéseinek és lángeszének közös gyökere. Végletes reagáló-szenvedőképességével végletes szenvedőerő áll szemben. Nietzsche nem csupán heroikusan tűri a szenvedést, de egy nagy pillanatban felismeri, hogyan vezetett betegsége lelki felszabaduláshoz, s e pillanatban "igen"-t mond szenvedéseire, Péterfy gyönyörű szavával szólva "akaratába vészi fel sorsa kényszerűségét" s a betegség, a szenvedés le van győzve.

De Nietzsche tudja, hogy a betegség csak eszköz lehet, a cél az egészség. S a kettő együtt: a kín és a meggyógyulás eksztázisa az élet egésze. Mint minden démonikus, világtörvénnyé akarja tenni a maga eksztázist s az erő, egészség fanatikusa lesz.

Nietzsche szenvedélye a tisztaság, a becsületesség szenvedélye, mely a gondolkozásban nem ismer megalkuvást, könyörületet. A megismerésvágynak ezt a szélsőséges bátorságát élete nyugalmával fizette meg, mert ez a végletes elszántság már maga "tragische Gesinnung", mely a szellem területéről áthat a sorsba. Örök gondolkozásra kárhoztatva minden könyve önmagának újabb legyőzését hirdette, újabb Nietzschét, aki rég bőrét levetette s egyre merészebb operációval lelkének egyre mélyebb, vérzőbb rétegét hántja le.

Minden lépése közelebb viszi önmagához és távolabb viszi másoktól. Végre már senki sem hallgatja, senki sem szól hozzá, senki sem mond neki ellent.

Gondolatainak üvegburka alatt fojtó magányban él. Hogy elviselje ezt a némaságot, hangosan kell beszélnie, önmagáról kell beszélnie egyre hangosabban (Ecce homo), szinte apokaliptikus düh fogja el s ő, aki már régen érzi, hogy "Mundstück jenseitiger Imperative", kezdi azonosítani magát az emberfelettivel, melynek eddig csak tolmácsa volt. Utolsó idejének páratlanul mámoros ihletettsége áthajol az úrületbe. Démona túlhajszolta azon a határon, melyet állandó szellem még elviselhet.

Stefan Zweignak nincsenek új adatai: nála a megvilágítás új. Nem rajzol részletesebben elődeinél, de arcképei koncentráltabbak, színesebbek és lélekbe látóbbak. Azzal az érzéssel tesszük le könyvét, hogy a magunk eddigi Hölderlin, Kleist, Nietzsche képét ezentúl akarva-nemakarva abban a megvilágításban fogjuk látni, amint ő velünk e lapokon megláttatta.

Reichard Piroska