(szavalóestje alkalmából)

Legjellemzőbb: a hősi póz, melyben ez az őzlábú asszony a közönség elé lép. A szeles lendület, mellyel nekifeszül, hangot keres. Hogy egyben mindig talál csipkéin is igazítani valót és egyetlen alázatos mosollyal jelezni tudja, hogy mindezzel csupán a figyelmet kívánta felébreszteni.

Azután ájtatos biztonsággal tud belemerülni idegei feszült játékába. Sejtjei izzó műhelyéből ahogy kisül az első szó, ezen maga csodálkozik a legjobban. Ihletének tiszta kötényében, tekintetének csillogó élével, a jó gazdasszony fontoskodó örömével tiszteli meg: az az ő éhsége, kenyere, ereje. Költői szó keveseket táplál ily lázas bátorsággal, ily megadó szerénységgel, ennyi ellenállhatatlan bájjal, találékonysággal s szépséggel.

Az egész tökéletes asszonyvázlat hogy meg tud éledni a villany verőfényétől, ennyi hangulatot tud felölelni, roskadozni tapsok alatt, vállalni a műkedvelő mulatós fájdalmát, csakhogy bent minden annál szabadabban megtörténhessék. Mert az, hogy hangja uralkodó erőre kap, észrevétlenül történik!

Hangja, ez a tavaszi cinke, hímes magasságokba szökken versszakról versszakra s vannak pillanatok, melyekben a színészi odaadás legtisztább fogalmáról hallat. Valóságos szerelmi viszonyt folytat hangja s egész előadókészsége a szóval s tartalommal. Tehetségének őszinte ereje annyira elmélyíti, hogy legtökéletesebb kifejezéseinek érzéki varázsuk van. Érzéki láz ragad közönségére is s teszi fogékonnyá s hajlamossá, hogy mindent elfogadjon.

Az egyetlen kérdés az, hogy kié ez az asszony maradandóbban s maradéktalanabbul: költőié-e vagy a közönségé: még ez is a féltékenység jegyében vetődik fel. És szeretni kell okosságáért is, hogy ezt a kérdést nyitva hagyja, várón és várakoztatón, mint valami hangversenytermet.

Szívós Zsigmond