A gulyatehén kora tavasztól a hó leeséséig másodrendű (aszályos, szik, nádas, tőzeges, erdei) legelőre jár, hol még a legkritikusabb időben (nyári aszály) se jár neki pótlék.

Télen nyitott karám, padlásnélküli akol, félszer a lakóhelye és szalma, polyva, törek, tengeriszár, sás, nádhegy, szénakazaltető és fenék, másodrendű, úgynevezett gulyaszéna az eledele s csak a borjazást megelőző hetekben, továbbá a borjazástól a legelőre hajtásig jut neki néhány (két-öt) kilogramm jobb széna, kivételesen némely gulyában egy kilogramm abrak is.

A gulyaborjú télen (október-április, legtöbb helyen február és március havában) sokszor a hó tetején születik. Anyjával együtt a nyitott akolban vagy karámban várja a tavaszt és április végén vele kijut a legelőre. Itt tölti az éjet és nappalt megint a hó leeséséig és anyja tejével táplálkozik hat-nyolchónapos koráig, mikor is, mint rugott borjú már tisztán csak a legelő füvére lesz utalva.

Az első telet istállóban tölti a növendékmarha és széna mellett egy-két kilogramm abrakot (zab, korpa, olajpogácsa) fogyaszt; a második télen félszer alatt fele széna, fele szalma, néhol kevés répa a takarmánya, a harmadikon pedig csak szalma, törek, tengeriszár, másodrendű széna.

Nyáron kizárólag a legelő táplálja a növendéket.
Igy érthető a magyar ökörnek nagy igénytelensége, edzettsége, ellenállóképessége és szívóssága. A férgese már borjúkorában elhullik s csak az marad életben, amelyik éhséggel, szomjúsággal, viharral és betegséggel dacolni tud.

Képeink egyike az öreglaki uradalom magyar gulyatenyészetének választott borjúit, másika a mezőhegyesi magyar szűzgulyát ábrázolja.