Azok a kártevők, amelyek a földben élnek, a hideg idők beköszöntével mélyebbre húzódnak a földbe s így telelnek. Maradnak abban a fejlődési alakban, amilyenben őket a tél érte. Pusztításukat csak ideiglenese szakítják meg.

Így telel a cserebogár pajorja; a vetési bagolypille (Agrotis segetum) hírhedt hernyója, melyet népünk „mocskos pajor” vagy „porkukac” néven ismer, s amely most ősszel olyan nagy károkat tett mindenfele az országban; nemkülönben a gabonafutrinka (Zabrus gibbus) „csócsároló” néven ismert lárvája is stb. Az ősszel abbahagyott pusztítást tovább folytatják tavasszal.

A veteményes kertből közismert lótetű (Gryllotalpa vulgaris) elsősorban a föld trágyás részeibe húzódik, ahol meleget és szükség esetén a korhadó trágyában táplálékot is talál. Ama kártevők, amelyek szántóföldi vagy konyhakerti növényeink földfeletti részein élősködnek, legfőbb részben ugyancsak a földben vagy a földön telelnek. A közismert földi bolhák bogáralakban várják a tavaszt, rögök, avar, korhadó trágyacsomók stb. alatt meghúzódva.

Ugyanott telelnek a száraz nyáron káposztaültetvényeinkben oly sok kárt tevő káposztapoloskák (Eurydema ornatum és festivum) is. Más kártevők bábalakban telelnek a földben. Ezek ősszel mint kifejlődött lárvák a földbe húzódnak s itt bábbá átalakulnak, hogy tavasszal mint kifejlődött állatok törjenek a felszínre. Így telel a hernyókorában a káposzta fejekben élő káposztabagoly-pille (Mamestra brassicae) s egyebek között nyű-alakban a zöldségféléket pusztító többrendebeli zöldséglégy (káposztalégy, hagymalégy, sárgarépalégy) is.

Gyümölcsfáink kártevői közül is akadnak földben telelők: így pl. az apró zöld szilva férgesedését és korai hullását okozó poloskaszagú levéldarázs (Hoplocampa fulvicornis) s a cseresznye nyűvesedését okozó cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi) is. Mindkettő bábalakban telel.

Gyümölcsfaellenségeink közül mások petealakban telelnek. A rügyek körül található apró, fényes, feketeszínű peték a levéltetvek úgynevezett „téli tojásai". A rügyek mellé helyezik petéiket a hírhedt téli araszolók (a téli kis araszoló, Cheimatobia brumata, s a téli nagy araszoló, Hibernia defoliaria) is. A pillék késő ősszel, októbertől decemberig terjedő időben, rajzanak, amikor már gyakran hó borítja kertünket.

Fagy és hó nem zavarja őket. A szárnyatlan nőstények gyalogszerrel ekkor törtetnek felfelé fáinkra, hogy azok koronájában elhelyezzék petéiket. A vékony galylyakon télvíz idején található sajátságos peteövek, amelyek több száz mákszemnagyságú és színű petéből vannak összeillesztve, a gyürűspille (Malacosoma neustria) petecsomói.

Ugyanekkor a fák törzsén és vastagabb ágain taplóra emlékeztető, sárgás-barna színű csomókat találhatunk. Felszínűket felkaparva, látjuk csak, hogy azok is petecsomók, még pedig a gyapjas pillének (Lymantria dispar) petéi, melyeket a nőstény a potroháról levált szőrrel takart be. A gyűrűs meg a gyapjas pille petéiből tavasszal kelnek ki a hernyók, melyek a zsenge lombbal táplálkoznak. Főleg a gyapjas pille mérges szőrű hernyói olykor ezerszámra legelnek tavasszal fáinkon. Némely esztendőben nagy kárt tesznek a tölgyesekben is, teljesen kopaszra lerágva azokat.

Kedvelt telelőhelye számos kártevő rovarnak a fák kérge. Különösen a kéregrepedésekbe s elváladozó héj alá húzódik sok rovar úgy lárva-, mint kifejlődött alakban. A már említett bimbólikasztó bogár itt telel több fajbeli hajtás-, levélfúró és terméspusztító eszelények (Rhynchitesek) társaságában.

A szintén már említett almamoly hernyója is a kérgen telel. A pókhálós molyok (Hyponomeuta malinellus és padellus) pici, még a nyáron kikelt, de az egyberagadt lapos petehéjak alatt együttmaradt hernyói a kérgen várják az első meleg tavaszi napsugarakat, hogy téli álmukból felocsúdjanak és nekiessenek a fakadó lombnak.

A hernyók társasan, fátyolszerű szövedékben élnek. Ha sok a hernyó, az egész fakoronát fátyolba vonják. Kérgen telelnek a különféle paizstetvek is. A hírhedt vértetű a faderék s vastagabb ágak sebeiben pihen. Viaszos gyapja védi a hideg és nedvesség ellen.

Érdekes telelés-módot követ a galagonyapillangól (Aporia crataegi) és a sárgafarú pille hernyói (Euproctis chrysorrhoea). A pillék még a nyáron rakják le csomósan petéiket a fák levelére. A petékből kikelt kis hernyók a leveleket hámozgatják, majd selyemfonatokkal összeszövögetik, s odakötik nyelüket a hajtáshoz. Ily módon kisebb-nagyobb levélcsomók támadnak, amelyek az őszi lombhullatáskor nem hullanak le a fáról.

E száraz levélcsomókat „téli hernyófészkek” néven ismeri népünk. Az apró hernyók az összeszőtt levelekben tanyáznak s várják az új lombot, hogy folytassák pusztításukat. Az egy-két levélből font „kis” hernyófészekben a galagonyapillangó, a több levélből összekötött „nagy” hernyófészekben, amely sokszor ökölnyi, sőt gyermekfejnagyságú is, a sárgafarú pille hernyói telelek. E hernyófészkek téli szedését írja elő a törvény. Legcélszerűbben rúdra erősített és zsineggel zárható úgynevezett „hernyózóollóval” végezhető ez.

Amint a felsorolt példákból is látható, a kártevők telelés-módja nagy változatosságot mutat. De minden változatosság mellett is első pillanatra szembetűnő a célszerűség. A telelő fejlődésalak, a telelés helye és formája a kártevő életének és fajának fenntartása céljából minden egyes esetben a legmegfelelőbb. Az ősszel megszakításra késztetett állati életfolyamat tavasszal, a növényi élet új megindulásakor, a kártevőnek legmegfelelőbb módon szintén újra megindulhat.