A páholyok, a földszint s a karzat közönsége, kétszázezer gyászoló, szomorú ember közt Blaha Lujza temetésén. Blaha Lujza temetésén közel kétszázezer ember szorongott a pesti utcákon, a Nemzeti Színház körül. Öregek, fiatalok, fejkendős asszonyok és elegáns divathölgyek, munkások és cilinderes urak, gazdagok, szegények; kétszázezer gyászoló szomorú ember.
Mi az, ami ellenállhatatlanul ide vonzotta őket:

Egyiket-másikat megkérdeztük. A gyalogjáró szélén öreg, remegő fejű bárány prémsapkás ember áll. Hetvenéves lehet. Szótlanul elgondolkozva szívja hosszú szárú pipáját. A körülötte állók jobbra-balra lökdösik, de az öreg nem szól semmit.

Milyen emléke van Blahánéról? Kérdezem az öreget.
Sok…Rengeteg sok. Imádtam a színpadon, imádtam az életben…nem is volt az asszony…Angyal volt. Aranyból volt a szíve. Szerette a magyart…Én katonaember vagyok. Mint aktiv őrmester mentem nyugdíjba…Hej, mi katonameberek, hogy szerettük Blahánét…Emlékszem, a fotografiája ott állt a laktanya ügyeletes szobájában..

De ő is szerette a katonákat. Egyszer például olyan dolgot csinált meg két magyar katonáért, amilyenhez hasonló még nem fordult meg….Bécsben vendégszerepelt. Az előadáson jelen volt a király is…Másnap úgy volt, hogy agyonlőnek két huszárt…a király ítélte őket halálra…Nem volt kegyelem….Blaháné előadás közben letérdepelt a sugólyukhoz és összetett kezekkel a király páholya felé fordult és énekelt:

Megmondanám a királynak magának, Bocsásson meg annak a két huszárnak.
A király azonnal kegyelmet adott. Ez igazi hazafias dolog volt.
Az öreg tovább szítta pipáját. Fejét előredugta, figyelte a ravatalt és mondogatta:
Nagy kár ezért az asszonyért….de hiába, a mi korunk jön…megyünk mindnyájan…