Mindenkinek elképzeltük idáig egy nagy bank igazgatóját – csak éppen jószivü embernek nem. Valahogyan minden bankigazgatót Shylock kései utódjának tartottuk, aki egyénileg lehet bármilyen derék és finom uriember, mihelyt a bank márványos csarnokának kapuját átlépte, rideg és kietlen kőszivet hordozott keblében.

Se szeri, se száma a pesti históriáknak, mint forgatták ki bankigazgatók legjobb barátaikat, mint facsarták ki kamat és járulékok fejében saját familiájuk utolsó fillérjeit, mint ugratták be rossz spekulációba legkedvesebb embereiket, ha üzleti érdekük így kivánta.

A frankügynek kellett ránkszakadnia, hogy ebből a tévedésünkből kigyógyuljunk. Mert kérem szeretettel, ha az ember pénzt akar egy banktól, akkor napokig kell előszobáznia, s ha bekerült a direktor ur szobájának kipárnázott ajtaja mögé, akkor alázatosan előadhatta kérelmét és nagy ritkán, sokszoros födözet ellenében megkapta derék kamatok előzetes levonása után, a maga kis kölcsönkéjét.

A frankhamisitóknak szerencséjükre könnyebb dolguk volt, ők megtalálták Budapesten az egyetlen jószivü bankigazgatót, akinél nem kellett előszobázniok, titkos szezámszóra megnyilt előttük minden ajtó, az igazgató ur nyájasan megkérdezte, mennyi pénzre van szükségük, amire ők letettek egy paksamétát és zsebrevágták a pénzt. Hogy a paksamétában mi volt, azzal a jószivü bankigazgató nem törődött!

Nem nézte meg a bankókat, amelyeket tartalmazott, nem kért száz- vagy kétszázszázalékos födözetet, megelégedett negyvenhat százalékkal, nem tűrte, hogy a lelkiismeretes valutapénztáros esetleg fölfedezze, hogy hamis bankókat csempésznek be az ország legrégibb és legtisztességesebb pénzintézetének pénztáraiba.

Nem! Egyenesen a nagy trezórba záratta a titokzatos bankjegytömeget a jószivü bankigazgató. Fáy András nemes hagyományainak e méltó és minden tiszteletre érdemes késő toronyőre!