Kiesett egy meggyfabot a gazdája kezéből. Egy közönséges meggyfabot, aminek nincs arany - vagy ezüstpánt a nyakán. Amibe nincs tőr elrejtve. Egy magyar meggyfabot, olyan, amilyennel Tamássy generális vezette az ellenségre Przemysl rongyos és éhes és beteg és szent népfölkelőit Vázsonyi Vilmos meggyfabotja, akivel a parlamentbe ment, meg az Abbáziába, meg a Teréz-köruti irodába, meg a demokrata körbe. Ezen az ismerős meggyfaboton nem fog többé napsugár ragyogni az Oktogonon.

Az a két nagy bánkódó és epedő kék gyermekszem nem fog többé kinyílni Pestre. Arra az elferdült mosolyra, amely e vidékiesen pakombartos arcon, e szenvedélyben és szenvedésben vonagló arcon, e szónoklás közben kigyulladt és megszépült világító fehér arcon mint jóság és csalódás tragikus repedése honolt, arra a bénult mosolyra reá hullatták sötét leplüket a párkák. Vázsonyi Vilmos elesett. A modern háborúban a vezér nem szokott elesni. De ez a vezér nem hátulról dirigált. Száz lépéssel a frontja előtt küzdött. Beteg szivét, repeső lelkét, zsenijének teremtő erejét, kifosztott életét vitte a vásárra.

Több volt, mint egy hadsereg. Ö volt a trombitaszó, a zászló, a lélek, a hit, az eszme is, amely a küzdelem fölött hömpölyög. A gyász, a siratás nyavalygása mind frivol olcsóság e drága halál fölött. Ennek az ellebbent életnek az értékét csak az a megdöbbenés sejteti, amely elfogta az agyunkat és az a zavar, amely megüli ködével az ellenségei lelkét, amikor örülniök lehetne a elbirhatatlan champion elvesztén. Az a homály, amely a levegőbe lopózott, mintha napfogyatkozás lenne Pesten.

Vázsonyi Vilmos a tisztaságnak, az erkölcsnek, a meggyőződésnek hősi halottja. Ha pardont adott volna a reakciónak, ha feledni tudott volna, ma gyászflóros selyemzászlókba takarnák romlandó testét. Nem adott pardont és nem tudott feledni. Most látszik ilyen nagyunk ő, mióta nincs? Nem. Ez az ember volt az, aki mint a hegyek, közelről volt a legnagyobb. Akit járdái utján, mint bírójukat, papjukat köszöntöttek a kisemberek, a trafikosok, az asztalosok, a hordárok, a cipészek, a kocsisok és a rikkancsok.

Akinek a szemébe, mint a napba, nem tudtak nézni a tolvajok, az árulók, a huncutok, a betyárok. A meggyfabotja a magyar demokrácia szinboluma; rátámaszkodunk göröngyös uttalan utunkon. Az Ugrón Gáborok, a Justh Gyulák végzetében osztozott ő, azokéban a magyarokéban, akiket megölt a Tisza Kálmán óta tartó parlamenti abszolutizmus, az elvtagadás gyalázata és a közéleti rothadás elleni alkuvatlan, emésztő, lázas küzdelem. Eldőlt a tilalomfa, uccu kéjes „destruktív” polgárok, borulhattok a reakció keblére.

Elárvult a meggyfabot. Az ellenőr, a lelkiismeret, a magyar demokrácia ideális bajnoka hangtalan, erőtlen elvonul a Helfy Ignácok, Irányi Dánielek, Szilágyi Dezsők és Désy Zoltánok búslakodó Pantheonjába. Csönd, latorhad, ne próbáljátok leüvölteni az eszményvilágba emelkedő nevet. Ő szegény és tiszta volt és a nemzet nem engedi kioltani az erkölcs és emberideál csillagjait, amelyek az örök megmaradás utján kalauzolják.