Az akt-kiállítás szobrai
A műcsarnoki akt-kiállításon óriási szoboranyag kerül bemutatásra. Míg a kiállítás festményei retrospektív és mai részre oszlanak, a szoboranyagban csupán élő művészek munkái szerepelnek. Az oka ennek az egyoldalúságnak nyilván az, hogy nehéz, sőt lehetetlen lett volna halott szobrászaink munkáit egybehordani. Nagyrészük össze sincsen gyűjtve, jelentős részük helyéről elmozdíthatatlan.
Így az akt-kiállítás az élő művészek szobrainak bemutatása lett. Az sem teljességében. Igen fontos művészek egyetlen munkájukkal sem szerepelnek a kiállításon. Hiányzik róla Zala György és Stróbl Alajos, pedig ők minden hibájukkal is legnagyobb tehetségei voltak szobrászatunk utolsó három-négy évtizedének. Hiányzik azután Vedres Márk, sokáig egyetlen szobrászunk, ki a szobrászat stílusához visszatalált és annak szellemében öntudatosan alkotott. Hiányoznak a legtehetségesebb fiatalok is: Varga Oszkár, Schönbauer Henrik.
Mindezért a kiállítás szobrászati anyaga a históriai összefüggés teljessége dolgában meg sem közelíti a festészeti részt. Nem képviseli sem az egész magyar szobrászatot, sem mai szobrászatunkat. Anyaga nagyon egyenetlen annálfogva, hogy némelyik szobrászunk feltűnő nagymennyiségű munkájával szerepel rajta, másik igen kevéssel.
Nem is annyira kiállítás ez a szobrászati rész, mint inkább pályamunkák bemutatója. Barta Károly nevű jószándékú nagyiparos ötletének köszöni eredetét, aki tekintélyes összeget ajánlott föl pályadíjul a legjobb aktfestményekre és aktszobrokra. Ha pályamunkák összességének tekintjük a szoborkiállítást, akkor is a vigasztalanság érzése fogja el rajta az embert. Mivel vitte előbbre szobrászatunkat a most virágában levő nemzedék?
Előttük a naturalizmus önkényessége járta a szobrászatban, mely a konstrukcióval, a szoboregyensúllyal és a tudatos kompozícióval éppoly kevéssé törődött, mint az a vele egyidejű gyakorlat, mely részint klasszikus példák, részint a renaissance és barokkor emlékei után igazodott, de mindig teljes értetlenséggel irántuk. Aki szobrászunk abban a korszakban működött, ha még akkora tehetséggel kezdte is, elromlott, mert helytelen volt az irány, melyben a kor árama vitte.
Világszerte ez volt akkoriban a szobrászat helyzete. Külföldön azonban támadtak olyan művészek, kiknek keresgélve, tanulmányozva és töprengve sikerült újra fölfedezniök és magukévá tenniük a szobrászat stílusát, azt, amely munkájukban az ókor és az olasz renaissance szobrászait irányította. Németországban Hildebrand volt ez a művész. Az ő példája és tanítása nyomán az egész német szobrászat megújhodott. Franciaországban Maillol és mások példája nyomán kelt új életre a szobrászat. Nálunk Vedres és Beck Ö. Fülöp képviselte sokáig ezt a törekvést, de elismerés és követők nélkül. A mi mai szobrászatunk ennélfogva alig különbözik az előtte valótól.
Legtöbbet emlegetett szobrászainknak nincsen érzékük a statika követelményei iránt és nincsen fogalmuk a szobor tudatos megkonstruálásáról. Ehelyett vagy tíz év óta az a gyakorlat fejlődött ki körükben, hogy szobraiknak gipszét kínos aprólékossággal kidolgozzák, szinte keményre és fényesre kicsiszolják. A laikusok ezt a "sauber" munkát nagyon megbecsülik. Körülbelül ez az egyetlen, amit a szobrászaton megbecsülni képesek. A felületnek könyörtelen megdolgozása azonban még attól is megfosztja ezeket a munkákat, ami valamennyire megvigasztalta rajtuk a szemet: a művész mintázó kezének nyomától. Hideg és üres hatásukat csak fokozza kínos kidolgozottságuk.
Néhány szobrászunk megkezdte ezt a szoborcsiszoló gyakorlatot, s minthogy sikerük volt vele, egyre többen követik példájukat. S szoborkiállításainkból ásít az unalom. Hogyne, mikor a temperamentumnak semmi jele sem látszik annyi szobrászi alkotáson. Sok kitűnően mintázó szobrászunk van, de alig van közöttük igazi egyéniség, olyan, akinek ujjai alatt az ősrégi motívum is megújulna, más beszédűvé válnék, a megszokottól egyéni mivoltával különbözővé.
Szobrászaink legtöbbjének nincsen alkotó képzelete s amit alkotnak, mind csak ismétlése annak, ami már megvolt, mégpedig jobban megvolt. Mennyivel különb szobrásztehetségek voltak a tisztes középszer e nemzedékének szobrászainál az öreg Stróbl Alajos és Zala György. Akármennyire nem voltak tisztában a szobrászat stílusával s azért bármennyire múlandók is alkotásaik, nagyratörő bátorság volt bennük, fantázia, merészség és egy-egy részlet megcsinálásában imponáló tudás és megragadó plasztikai tehetség.
Semmi értelme annak, hogy részletesen foglalkozzunk a szoborkiállítás anyagával. Amit elmondottunk, az a legtöbb szoborra ráillik. A kevés kivétel között Beck Ö. Fülöp ülő férfi-aktja, a művész Ady-síremlékéhez készült tanulmány, az első. Ebben a szoborban az van, ami a többiben nincsen. Eredeti képzeletjárás, mely a puszta akt-ábrázolást is érdekessé tudja tenni és amelyet a tudatos komponáló tehetség kormányoz. Jobbkarjával szívéhez kap, baljával székének támaszkodik a lázadó fejmozdulatú alak.
A két karnak ez a mozdulata elfordítja a derékot és vonalának irányával körülviszi az alakon a szemet. Ha körbejárjuk ezt a szobrot, minden irányból teljesen megoldott, érdekes nézetét kapjuk. Erre is csak olyan szobrász képes, ki a komponálás törvényeit tudatosan képes alkalmazni. A jó szobornak ezek a döntő föltételei. De ezek mellett Beck szobrának a megmintázása, részeinek a kialakítása is igen szép.
A kiállítás másik szobrásza, akinek eredeti mondanivalója van, Medgyessy Ferenc. Ő azonban új munkáját ezúttal nem állította ki.
Elek Artúr
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!