Hires gavallérok, hová lettetek, tüntetek. Mintha már csak emléketek élne, Krúdy Gyula nemes beszélyeiben. Magam is azt hinném, hogy már egyetlen gavallér sincsen az igaz-valóságban, ha történetesen tudomást nem szerzek az alábbi történetről.

Nos, szépséges időket élt át a minap egy tuladunai község, meg a környéke. Neveztetik Boronkának. Szikkadt napjainkban ugyancsak emlegetni való: napokig mindenki ingyen evett-ivott a falu kocsmájában. Még csak azt sem kellett elmondogatni, hogy aszongya: Terülj asztalka, terülj! -, ahogy érkeztek a népek, láthatták rögvest, megvan rakva minden asztal, csak nyulni kell a pohárért. Azt hinnéd - "békebeli" követválasztás. Dehogyis! János bácsi adta ki a jelszót:
- Aki pedig ingyen inni akar, most lehet!

Eleintén csak egynéhányan voltak a vendégek. Utóbb, amint hire futamodott, hogy sziveslátásnak fele se tréfa - János bácsi fizet ám, fizet, folyton, de folyvást, boldog-boldogtalannak - csak egyre szaporodott a tisztelt közönség. Hagyták a kapát, kaszát az emberek, mentek a kocsmába és egyszerre csak - a szomszéd falvakból is elkezdtek szállingózni.

S azt mondtam, János bácsi fizetett ám boldog-boldogtalannak! Ej, boldog-boldogtalan-e, akinek fizetnek? És János bácsi el nem mozdult volna a kocsmából. Ha az ital már a kelleténél jobban fejébeszállt, szunditott egyet, ott helyben az asztal mellett. És ahogy megint csak fölszaporodott a fizetnivaló, már talpon is volt, fizetett, mint a köles.

Az emberek már be sem fértek a kocsma ivójába, megtelt a folyosó is. Persze, persze szép dolog a mai világban ennyi potya ital, mindenkinek annyi, amennyi belefér. A holtrészegeket elszállitották és mindegyik helyett érkezett vagy három józan:
- Hé, kocsmáros, horgya csak azt az italt, csak horgya!

Valóságos hegyen-völgyön lakodalom … De hát kicsoda is ez a kiváló János bácsi? Ez a csodálatos fehér holló, nagy gavallér, a mai világban? János bácsi marhahajcsár volt, amig birta a hajszolást. Hanem aztán, ahogy a lábai elöregedtek - a szive aligha -, a "falu szegénye" lett. Ne kerteljünk. Kéregetett. És ahogy koldul, koldulgat, egyszer csak hivatalos irománnyal állitják meg. És abban az áll, hogy egy rokona meghalt és tizmilliót örökölt. Sőt, meg is kapta a falu szegénye a rengeteg pénzt, tiz egymilliós bankjegyet egycsomóban. Minden ujjára jutott egy jó ropogós bankó.

Vajjon mit csinál majd az öreg a rengeteg pénzzel? Hisz' álmában sem gondolhatott ekkora vagyonra. Talán kiadja kamatra és mint tőkepénzes éldegéli le utolsó napjait? Vagy esetleg … Egyszóval minden találgatás hamisnak bizonyult. Az öreg - nevezzük bátran urnak, de ne méltóságos urnak, mert az ugyis sok van, - egyszerüen megvendégelt vagy három falut. Legfőkép persze Boronkát.

- Mert - ugymond - esztendők óta Boronka gondoskodik róla. Hát egyszer visszaszolgálja a szivességet. És a nyugalmazott marhahajcsár, az utolsó élő, de igazi gavallér eladdig sziveskedett, amig nyakára is hágott a - vagyonának. Egy ültő helyében. Akkor azt mondta:
- No, most má' gyerünk, emberek, ki-ki a maga dógára …

És az emberek mentek a maguk dolgára. Istállóba, mezőre … János bácsi is a maga dolgára. Bizonyára kéregetni. János bácsi … Egy ideig három falu vendéglátója … Mondom, ezt nevezem uriembernek a  mai világban.