E könyv minden értéket újravizsgál, nekik áldozza nyugalmát és sokszoros vergődés után teljes magányt teremt a költő körül, egy szál kifeszített kötélen. Akik azzal érvelnének, hogy a kifeszített kötél csak oly "modor" és "iskola", mint a többi, azoknak Cocteau egyetlen szóval, a szép veszélyével felel, a kockázattal, az áldozattal, amelyet, mint az akrobata, akarattal, tudatosan vállal. Az ily lépés bátorsága egyszerre a szemünkbe szökken, hogyha hozzáképzeljük korának érzékiesen szép művészetét. Kik voltak e kor varázslói? Claude Monet és Debussy és a cári balettban Nijinsky táncolta a Rózsa Lelkét!

Akkor, máris émelyedetten, s egyben szíve mélyéig megrázkódva Stravinsky műveinek nagyságától, Cocteau magába mélyed, kérdez és kutatva vizsgálgatja a díszletek visszáját és szakadásait. Az a nyelv, mellyel ekkor él, annyira megközelíti álmát, hogy szinte minden harmatot megóv rajta. Csakhogy, Proust-tal ellentétben, aki bogárként, csápokat használ a színek, hangok és illatok kikémlelésére.

Cocteau egész lényében vibrál, s mintegy maga változik át virággá vagy hangszerré. Minden előttünk megy végbe, akárcsak rávetítve a mozivászonra... Gyógyultan, s szerepében erősödve, Cocteau megindulhat végre a fehér, a nagy Fehér felé. A fehér a világosság, a tiszta vonalak birodalma, klasszikus ellentétben azzal, ahol a bizarrság démona, az átok költészete tanyázik. A Fehér, jól tudta Cocteau, nem kész minták nyomán készül. S mikor, új verseiben, a mesterségbeli tudást látszatos ügyetlenséggel helyettesítette, akkor csak szembefordult azzal az árral, amelyen a hajóroncsok úsznak.

A "Cap de Bonne-Espérance", 1916-ban, meglepte Cocteau olvasóit. Regélni kezdtek "kubista" költészetéről, ami épp oly visszaélés a szóval, akár az untig halott "modern" költészet. Ez az epikus költemény, amely tömör, kemény és jól szerkesztett, akár egy hatalmas Bach-fuga, Garrost énekli meg, a repülést, s ez angyali alak mögött az ember örök panaszát. Fanyar s nem csalfa poézis ez, lemond a cselvetésekről, a bűvöletről, s csak belső törvényének engedelmeskedik, sajátos ritmusokat kovácsolva.

A zenei s irodalmi impresszionizmus fénykorában, Cocteau nevén nevez minden dolgot, teljes fénybe helyezi őket, harcol a puha sejtelmesség ellen, s eleven gerincű verssorait fegyverként ütögeti egybe. Mesés úti kalandok mögül előtör a századok kínja, felhajnalodnak a mítoszok, kirobban a másfelé-vágyás sose szűnő fájdalma: "Értsetek meg, fáj, hogy ember vagyok!"

Ugyanez a fájdalom vibrál háborús költeményében is, a "Discours du Grand Sommeil"-ben. Olyan ez, mint egy háborús napló, amelynek száraz szavai megannyi szívverésnek felelnek meg, s komorsága még inkább megérződik ebben a cicomátlan formában. Valamennyi verse közül Radiguet ezt szerette legjobban, talán, mert már a hangját is emberibbnek, gyöngédebbnek érezte, s költő barátját szabadabbnak, magányosabbnak látta benne.

E művet mintegy magyarázza s kiegészíti az, az elbeszélés, amelyet "Thomas I'Imposteur" címen tavaly adott csak ki Cocteau. Thomas-t egy lélegzetre írta, mivel minden gesztusával az a veszély érhette, hogy hirtelen felborulhat a sikerét biztosító egyensúly.

Ritkán ért el ily született elbeszélő ilyen teljes, ily hibátlan formát. Az utolsó mondatig egyazon hangnem uralkodik. A háború, a front, az otthon maradtak, a sebek, a halál és a vér, - mindezt egy csepp érzelgősség nélkül, valami üszögös atmoszférában festi Cocteau az örökös puskaropogás szakadozott fényénél. Szinte páratlan művészi eredmény ez: a dráma minden fordulata végig alig tíz centiméternyire a földtől...

A szerelem, amely Thomas-ban csak egyik formája volt a fictiónak, csak egyik csalafintasága Thomas-nak, a Grand Écart-ban még egyetlen téma, s állandóan jelenvaló. Kevés könyv adott alkalmat annyi súlyos félreértésre. Azt mondták: vékonyka mese, nagyon is szellemes művecske. Azt hiszem, mindennél fontosabb benn az a tragikus életérzés, amely vízesés módjára sodor el magával mindent. Igaz, hogy mialatt elmeséli egy fiú szerelmi nevelését, Cocteau nem fukarkodik a nevetéssel.

Azonban mily szívet tépő ez a szelíd és kegyetlen nevetés! Nem, nem, az a szerelem, amelyről Cocteau a "Potomak"-ban, Thomasban, s főképp a Grand Écart-ban mesél, s amelyet leír minden részletével, ideges fonákságaival, járványszerű eszelősségével, ez a szerelem korántsem nevetséges! Senki se érzi ezt jobban, mint Cocteau, akinek szíve, bár látszólag gyógyult, tovább is hordja a halálos gajt, az egészség józan uniformisa alatt és itt újra rábukkanunk Cocteau kedvelt szavaira. Az uniformis, amely alá a "Poésies" s a "Vocabulaire" bánatait rejti, a "lain-Chant" mély sírásában ketté szakad.

Ebben a három verskötetben a vonalak úgy szerveződnek, a műalkotás úgy formálódik, akárcsak a festői kompozíciókon. A művész mintegy megszakítja a falak és virágok álmát, egészen újjáalakítja a perspektíva törvényeit, s a felszín alatt ismeretlen mélységre bukkan. Poézis, tengeri émely, kifürkészhetetlen nosztalgia, - ily, s ehhez hasonló titkok inspirálják. Egyszerre veti ki mérőónját a múltba, jelenbe, s jövendőbe, még pedig oly mélységben, ahol minden elem egybeolvad.

Kijózanítja azt a művészetet, amelyet már-már teljesen elkábított a felhőkarcolók divatja és a masinák imádata. Az így leszögezett témák fegyverek lesznek a költő kezében s szolgálói egy hol röpke, hol súlyosabb művészetnek, amelyből sose tűnik el az ihletettség. A Plain-chant-ban véges végig e tiszta ihletettség dalol. Ez Cocteau Ars Poeticája, tele forró szerelemmel, a szerelem s a poézis mélységesen egybeforrnak, az angyal végzetes jegyében...

Hadd szóljak még Cocteau-nak eleven, tetté vált költészetéről: színpadi és kritikai működéséről. Mennyivel szívesebben mutatnám be barátai körében, úgy amint magam is láttam többször a Rue Duphot egy kis bárjában, jazz-t játszva, otthonában vagy akár a Champs-Elysées, az Atelier vafy a Cigale színpadjain, mert kritikáit élőszóval mondja, mielőtt papírra vetné őket, s színműveit a színészek közt alkotja meg, mielőtt végleg eljátszatná velük. S itt meg kell emlékeznem arról is, aki, míg élt fegyvertársa, s elválhatatlan barátja volt, s akinek nevét az utókor az övével együtt fogja emlegetni. Raymond Radiguet-ról szólok, erről a kiváltságos tehetségről, aki valami égi csoda révén, mentve maradt százada vétkeitől.

Abban a kezdő életkorban, midőn mások még csak keresgélnek, költő és lélekelemző volta oly két mű írására képesítette, mint "Le Bal du Comte d'Orgel" és "Le Diable au corps," - a nagy fehér esztétikájának e két tündöklő dicsősége. Radiguet serkentése mellett az új francia muzsika is Cocteau-nak köszönheti elismertetését.

Ragyogó zenei röpirata: "Le Coq et I'Arleqiun, alapvető munkája az Ötös-csoport zenei mozgalmának, s ami ezzel egyet jelent, a legújabb zene történetének... Had említsem, ha csak futólag is, kritikai munkáját, a "Secret Professionnel"-t s festészeti cikkei közül Picassoról és Marie Laurencin-ről írt tanulmányait...

A színpadon "Parade" volt első műve, amelyet a mostani tapsok helyett, először inkább füttyszóval fogadtak, ezt követték "Le Boeuf sur le Toit", aztán "Les Mariés de la Tour Eiffel", s Rómeó és Júlia és Antigone teljesen új átdolgozása. Mindezek a kísérletek színpadi költészetet hoznak a színpadra vitt költészet helyett, az igaznál igazabb valóságot keresik, s bizonyítani próbálják az örök, nagy közhelyek igazságát...

Egy éve már, hogy Cocteau hallgat. Akik ma is fölkeresik a világ négy tája felől, azokat személyes varázsán túl, műveinek szépsége vonzza. Ifjúsága teljében arra a magaslatra jutott, ahonnan letekinthet korára. Költészete nem függ többé a váltakozó divatoktól. Végleges és befejezett, abból a gyémántból való, amely mint a Grand Écart-ban mondja, "minden üveget megkarcol", - ifjú és időtlen, mint a világ...



 A figyelmes olvasó bizonnyal nem először hall Cocteauról: egy színpadi kísérletét nálunk is eljátszották nem rég s egy regénye Le Grand Écart, pár hónapja jelent meg magyar nyelven, "A Párisi Fiú" címmel. Színnai Tivadar fordításában, a Géniusnál. Francois Gachot e tanulmánya, amelyet a Nyugatnak írt barátjáról, autentikus arcképét nyújtja az új francia irodalom kényeztetett ezermesterének. (A fordítás Gyergyai Albert műve.)

Francois Gashot