Bécs, február 21.
Zadravetz István tábori püspök, frankhamisitás előkelő vádlottja hetek óta mélyen hallgat. Most végre megszólal a „Neue Freie Presse” vasárnapi számában, amely vezető helyen közli nyilatkozatát. Az érdekes interjut Weisz Julián, a külföldön is ismert magyar publicista csinálta és a cikkhez a „Neue Freie Presse” szerkesztősége azt a megjegyzést füzi, hogy a biróság és a nagy közvélemény föladata, hogy ítéletet mondjon Zadravetz szerepéről a frankhamisitásban.

A cikk bevezető része élethűen jellemzi a püspököt. Nem szenvedélyes támadó – írja - , nem vad agitátor, nem keserü és ráncos arc, nem szikár, ösztövér alak. A szeme eleinte hideg, de mindjobban földerül és átmelegszik a beszélgetés alatt. Az arca pirospozsgás, de ez nem a borbarát, hanem az egészséges, erőtől duzzadó falusi plébános arca. Széles, izmos alak, meglátszik rajta, hogy parasztszülők gyermeke. A beszélgetés, amelynél Molnár altábornagy is jelen volt, a püspök pasaréti villájának dolgozószobájában folyt le.

- Hogyan kerültem ebbe a szerencsétlen frankhamisitásba? – kezdi Zadravetz. – Ugy, mint amikor valaki mit sem sejtve megy az utcán és egy tégla esik a fejére. Könnyű utólag óvatosságot ajánlani és tanácsokkal előállni, könnyű mondani, hogy jobb lett volna a fal mellett menni, de én azt hiszem, mégsem követtem el megbocsáthatatlan hibát, hogy az út közepén haladtam. A jövőben is egyenesen akarok előre menni, előre egyenes uton, még akkor is, ha az a veszedelem fenyeget, hogy egy tégla – talán szándékosan meglazított tégla – esik a fejemre. Tudom, hogy nyugodtan nézhetek vádlóim szemébe és ezt egyházi és katonai előljáróim is tudják. Nekem nincs bünöm és a vádak semmivé fognak foszlani.

- Tudom, hogy a vádirat és a nap-nap után hozzáfűzött kommentárok nagyon kedvezőtlen színben tüntetnek föl engem. Qui tacet, consentire videtur! – ezt a régi közmondást fordították ellenem, mert eddig nem engedtem a riporterek rohamának és nem akartam nyilatkozni. De nem tudják az emberek, hogy a tiszta öntudat megengedi a hallgatást? Kínosan érint, hogy a vádirat szememre hányja, hogy részben visszavontam első vallomásomat, hogy részese vagyok a frankhamisitásnak, hogy megengedtem a hamisitványoknak lakásomon való elhelyezését, hogy több köteg bankjegyet megszámláltam, hogy fölesketem a hamis frankok terjesztőit és hogy – ez a legujabb – amnesztiát kértem gonosztevőknek.

- A vádirat igazságtalan velem szemben, de végül is ez a vádirat, nem védőirat és meg lehet bocsátani, ha az ügyész összegyüjt minden momentumot, amely gyanusnak látszik előtte. Kihallgatásaimkor mindig ugyanazt vallottam.

- Semmi büncselekményről, semmiféle bankjegyhamisitásról sejtelmem sem volt, mert ha lett volna, akkor azok, akik ebben az ügyben kompromittálva vannak, nem léphették volna át a küszöbömet. Az én hibám az volt, hogy Nádosy országos főkapitányt, akinek hatalmát és befolyását ismertem, minden tekintetben kifogástalan hivatalnoknak tartottam de ez olyan hiba, amelybe politikailag sokkal tapasztaltabb személyek is beleestek.

- Nádosy fölkért arra, hogy engedjem meg néhány fiatalembernek, akiket Windischgrätz fog hozzám küldeni, hogy egy koffert, amelyben fontos és hazafias akcióra vonatkozó iratok és értékek vannak, lakásomon elhelyezzenek. Amikor Nádosy ezt kérte tőlem, a legcsekélyebb okom sem volt arra, hogy ezt a kérést megtagadjam. Igaz, mondhattam volna, hogy fontos okiratokat hivatalában is őrizhet, de ha ez eszembe jutott volna,- bevallom, nem történt meg - ,  semmi okom sem lett volna, hogy egy ilyen tekintélyes és magasrangu férfiuval szemben bizalmatlansággal viseltessem. Ma persze – tette hozzá Zadravecz keserü mosollyal – sokkal óvatosabb volnék, mert most ismerem föl azt a ravaszságot, hogy hamis frankokat egy pap lakásába csempésztek azért, mert ott gyanítják és keresik ezt a legkevésébé.

- Engem egyedül csak az országos főkapitány iránti bizalmam hozott összeköttetésbe a frankhamisitókkal. Windischgrätz herceget is ismerem, én bérmáltam a gyermekeit, egy bérmálás alkalmával Sárospatakon vendége voltam. Budapesten is nála ebédeltem a magyar társadalom legelőkelőbb kitünőségeivel, akikhez még most sem merészkedik a gyanú odaférkőzni, most amikor a nagy Galeotto tisztogat Magyarországon. Hogy Windischgrätznek milyen politikai szándékai vannak és hogy milyen anyagi bajok közt él, azt én nem tudhattam és legkevésbé sejtettem, hogy egy ilyen nagynevű férfiu ilyen ügyben valaha is szerepelhet.

- Fogadtam tehát a fiatalembereket, akik az állítólagos okmányokkal telt koffert hozták és nálam elhelyezték. Leltárt kértem tőlük és ámbár a koffert kinyitni nem volt szándékomban tudni akartam mi van benne. Amikor pedig az egyik fiatalember - Rába kivételével, akit két nap előtt ismertem meg, mindnyájukat akkor láttam először és utoljára életemben - azt kérte tőlem, hogy eskessem meg őket, kivettem belölük az esküt. Ez nem volt egyházi szertartás, hanem kötelezettségvállalás becsületszóra, amit helyemben mindenki más is megtett volna. Hogy a fiatalemberek mit terveznek, hogy a kofferban mi van, nem tudtam, nem is tudhattam. A koffert nem nyitottam ki és a kívánt leltárt sem kaptam meg, amiből önként követhetik, hogy sem valódi, sem hamis frankokat nem számláltam.

- De amikor az első értesülést szereztem a koffer gyanús tartalma felől, azonnal energikusan követeltem, hogy vigyék el tőlem, hiszen épp akkor Rómába keltett utaznom. Ez minden, amit a frankhamisításról tudok.... Minden szereplő ismeretlen előttem. Jankovicsot é Szörtseyt tudtommal sohasem láttam. Barossal egyetlen egyszer beszéltem nagyobb társaságban, a Térképészeti Intézet hivatalnokait még névszerint sem ismertem - és mégis rám fognák, hogy részese voltam ennek a büncselekménynek!

- Talán jóhiszemű, talán naiv lehettem, de szabad és lehet-e egy papnak azt hinni, hogy az emberekből már kiveszett a becsület?

- Azt is szememrevetik, hogy az államfőtől amnesztiát kértem elitéltek számára. Ebben is tévedhetek, de ezt mindig és ujból meg fogom tenni, mert ha egy ártatlant megmenthetek, akkor szívesen hagyok futni egy bünöst. Megelégedéssel tölt el, hogy közreműködhettem az öreg Löw Imámiel rabbi kiszabadításában. Löte rabbi a legtudósabb és legtiszteletreméltóbb papok közé tartozik. Amikor Szegeden éltem, őszinte barátságban voltunk egymással. A különböző felekezetek papjainak viszonya Magyarországon különben is a legliberálisabb.

A püspök példákat sorol föl. Szóbakerül, hogy Haynald kardinális milyen szívesen fordult meg a Wahrmanu-szalónban, Schlauch nagyváradi kardinális asztaltársasága, amely liberális, és radikális gondolkozású emberekből állott és hogy Csernoch hercegprimás két budapesti rabbinussal milyen barátságos teológiai vitákat szokott folytatni.

- Igen - mondhatta Zadravecz -, ilyen viszony volt köztem és Löw Imánuel között is. Elküldtük egymásnak a prédikációinkat, gyakran találkoztunk és amidőn a bolsevizmus fölütötte fejét, egyesült erővel szálltunk vele szembe. Már nem voltam Szegeden, akkor történt, hogy két újságíró állítólag meginterjuolta volna a rabbit és közölte kijelentéseit. Éles, sértő szavak voltak ezek n kormányzó és az uj rezsim ellen. Az öreg rabbit letartóztatták. Csak kevés embernek volt bátorsága, hogy érdekében közbelépjen. Én megtettem!

- Örömmel léptem volna ebben a barna barátcsuhában a biróság elé, hogy öreg barátom hazafiassága mellett tanuságot tegyek. Ismertem őt és meg voltam győződve arról, hogy semmit sem mond és semmit sem tesz, ami árthat a hazának és ezt a meggyőződésemet a döntésre jogosult helyen is sikerrel képviseltem. Az eljárást megszüntették és Löw rabbi ma Szegeden, szülővárosában épp olyan tisztelt ember, mint amilyen azelőtt volt...

- Mégis antiszemitának tüntetik föl Zadravecz püspököt! - szólt közbe Molnár táborszernagy.

- Nem vagyok antiszemita - mondta a püspök emelt hangon - én elitélek minden antiszemita atrocitást. Én minden embert nem a vallása, hanem a jelleme szerint becsülök és bár rossz tapasztalataim vannak, mégis Kölcseyt követem: „Magában bizik, aki másban hisz.” Minden hazafět tárt karokkal fogadok, mert magyar voltam, vagyok és leszek, aki sohasem felejti el, mi volt Magyarország és mivé kell lennie. Épp azért, mert ezt nem akarom és nem tudom elfelejteni, soha, de sohasem fogom megbocsátani a frankhamisítást, és nem értem, hogy mások ezt megteszik.
Az én jelszavam az, amit Deák Ferenc mondott: „A hazáért mindent, de hazát semmiért nem szabad föláldozni.”

- Az olyan bűncselekmény, mint a frankhamisítás, a haza becsületét veszélyezteti, amely fölött mint egy szentség fölött kell őrködnie mindenkinek, aki magyar és méltó akar lenni erre a névre...

Ennél a szónál a püspök ujjai görcsösen szorítják meg a mellén lógó aranykeresztet, a szeme izzik, az ajka remeg. Megérteni szavának varázsát a tömegekre.