Nyolc év alatt nagyot fordult az idő kereke. Íme, az eddig letaposott német közvélemény egyetlen megmozdulása kritikus napokat érlel Párisban, a versaillesi szerződés bilincsei, amelyeket a porbahullott császári Németország testére vertek, az ifju köztársaság izmosodó tagjairól egymásután pattognak le és aki a sorok között olvasni és a szavak között ismeretlen aggodalmakat meghallani tud, az érzi, hogya biztonság és a kihívó önbizalom bántó hangja mint halkul el körülöttünk s mint emeli föl fejét a magyar gondolat.

Amiről annyit beszéltünk, amit kétségbeesve reméltünk, amiért annyit sóhajtoztunk az elmosódott körvonalakban, már fölvetül Európa egére: a revizió! Messze, nagyon messze vagyunk még tőle, de a francia közvélemény ma már tisztában van azzal, hogy a versaillesi szerződés ereje megtorpant s nincs az a francia politikus, aki szemébe ne nevetne annak, aki azt merné állítani, hogy amikor porbahull Versailles. Trianon érintetlen dogma marad örök időkre. Ezzel azonban elkövetkezett a legnehezebb korszak a magyar politikára.

A revizióhoz a magyar sebek begyógyításához nem elég frázisokat dobni Európa sajtójába, itt nem lehet „Kopereczky-választásokat” rendezni. Itt minden izomnak meg kell feszülnie, minden agysejtnek lüktetnie kell, minden hangnak harmóniában kell szólania. Milyen szörnyű tévedés, amit a magyar közvéleménnyel sikerült félig-meddig elhitetni, hogy a románoknak, cseheknek a szerencse ajándéka gyanánt hullott ölükbe a dus zsákmány, amelyet Párisban besöpörtek. Mennyi ravaszkodás, mennyi energiatömeg, hosszú évtizedekre terjedő diplomáciai munka van mögöttük. Milyen komolysággal, egyetértéssel és céltudatossággal dolgoztak ellenünk emberöltőkön keresztül!
Milyen képzett és tehetséges diplomácia állott rendelkezésükre!

Vajjon ugyanilyen fölkészültséggel indulunk mi is e harcba? Vajjon az a vezérkar, amely a Vöröskereszt egykori budai palotájában székel, elég erős-e erre a nagy nemzeti föladatra? Az újságíró köteles diszkréciója tiltja azt, hogy akkor, amikor ilyen kérdésről, amikor életről-halálról van szó, amikor tudja, hogy bizonyos készülődések, bizonyos tárgyalások, bizonyos tapogatódzások máris megindultak, neveket, embereket dobjon a piacra, hogy kritikai szavát egyes emberek ellen emelje. De lelkiismereti kötelessége, hogy a kétség és az aggodalom hangját, amely nagyon sok gondolkodó magyar emberben megrezdül, el ne nyomja. Nem, a közvélemény nem bízik abban a szervezetben, amely itthon és a külföldön Magyarország nehéz külpolitikai föladatainak megoldására van hivatva.

Csak egy kancellária volt Európában, amely Metternich hercegnek ezt az örökségét képviselte:
a Ballhausplatz s ezt az örökséget sikerült átmenteni Magyarországra. Soha egyetlen szó, egy hang, egyetlen sejtető kijelentés nem hallatszik a budai palotából, mintha üvegharang alatt légüres térben fonnák-sodornák jövő magyar-nemzedékek sorsát! Az uj világ hatalmas orgonáján, a sajtón nem tudnak játszani s ezért ez az orgona számukra nem létezik.
Áthozták Bécsből a közvélemény, a társadalom teljes és tökéletes negligálását, ezért a közvélemény számunkra nulla!

Csak ők egyedül, ők az „ancien regime” fémjelzett képviselői ismerik a diplomácia mesterségének minden titkát, mintha a fiatal miniszteri fogalmazásból lett követ, aki soha a diplomáciának még táján se járt, nem bizonyult volna legkülönb diplomatának, mintha egy fiatal professzorból nem vált volna a jövő gárda egyik leghasználhatóbb tagja, mintha a cseheknek, legfélelmetesebb diplomáciai ellenségeinknek, egyetlen régi karrierbeli diplomatájuk is volna!

S mintha a magyar közélet nem bővelkednék eszes, okos és képzett, mondjuk ki: minden hájjal megkent férfiakban, akik erőteljes és szuggesztiv egyéniségükkel sokkal ügyesebben és eredményesebben képviselhetnék Magyarországot, mint az a réteg, amelyhez a brüsszeli konvenció és a dugábadőlt berlini orosz szerződés emléke fűződik.

A magyar külpolitika terén a magyar közvélemény és a magyar sajtó nem ismer pártkülönbséget.
Csak egy magyar külpolitika van s ezt mindenki köteles, minden erejével, minden tehetségével segíteni. De – s ezt a magyar kormány elnökének és a magyar külügyminiszternek meg kell értenie; ez egyhangu és odaadó segítségnek, amelyre számítaniok kell, ha a rájuk várakozó, szinte emberfölötti föladatba egyáltalán belevágna – a vezérkart ki kell cserélniök!
Könyörtelen és alapos tisztogatásra van szükség.

A magyar külügyek elintézésére félannyi ember elég, mint amennyi ma Pesten és a külföldön fizetést huz. Feleannyi, de jól megválogatott és jól megfizetett emberre van szükség. Hogy kik azok, akiket ki kell cserélni, arra minden beavatott ember Pesten meg tud felelni, elképzelhetetlen, hogy a miniszterelnök és a külügyminiszter ne tudnák!