Milyen soká tart ez! - nyöszörögte az elkínzott test, s most már halálfélelmet sem érzett, csak elmondhatatlan nagy fáradtságot.

Kilenc egész nyolctized méter - úgy jutott ez most eszébe, mint elfeledt, régi iskolai feladat valamelyik elsüllyedt életéből -, kilenc egész... és a következő másodpercben mégegyszer - annyi... és mindig gyorsabb... gyorsabb, gyorsabb, gyorsabb zuhanás... A pokolba zuhan... igen, a pokol szörnyű mélysége tátogatja alatta gyilkos torkát.

De hát honnan? honnan esett le?

Hirtelen kimondhatatlan édességet érzett, váratlan és fájdalmas édességet, és ezt már ismerte... de honnan is? honnan? - De új vérhullám jött, harsogva tört agyába s elsöpörte eszméletét.

Most valaki szólt hozzá, valami könnyű és hűvös dolog ért fejéhez; felsóhajtott: ahá, most kidobtam egy homokzsákot...

Milyen ostoba vagy! miért nem nyitod ki? hisz ott a kezedben az ejtőernyő!

De hát ki beszél itt hozzá? Mikor ő a halál előtti utolsó zuhanást végzi! itt a végtelen éterben, a légüres térben, ahol egészen egyedül pörög Isten akaratából és a legközelebbi csillagig is sok száz évig kell zuhanni!

Ejtőernyő!

Persze, hisz ott van a kezében, görcsös ujjai közt szorongatja! Megpróbálta kalimpáló másik karjával célbatalálni, de markolászó ujjai közül minden kisiklott, végre elkapta! s most már két marokkal szorongatta az ernyőt. Bámulatos könnyen nyílt ki, alig ért hozzá s az ernyő nagy gombája széles ívben kitárult. Óh, ez leírhatatlan jó érzés volt! egyszerre megszűnt a borzalmas zuhanás, lefelé fordult súlyos feje könnyedén billent egyensúlyba az ernyő alatt és most már lebegett! kecsesen összezárt bokákkal lebegett, mint Jézus a vizek fölött.

Hunyt szemeit is felnyitotta most, sűrű sötétség vette körül, persze: hisz ez a világűr. De feje fölött még az ernyőn keresztül is valami enyhe és édes sugárzást látott - kissé elbillentette magától az ernyőt, s most egy tündöklő, hatalmas sárga korongot pillantott meg, szivárványos sugaraktól glóriásan... hatalmas, vigyorgó arc volt ez... óh, hiszen ez a hold... persze, hiszen onnan esett le...

S hirtelen újra elöntötte az előbbi fájdalmas édesség, halkan, boldogan felkacagott. Egész testén érezte a Rendnek és Megnyugvásnak meleg simogatását, óh, most már minden jól van... Mint játékos automata, szökkentek vidám és katonás rendbe dúlt gondolatai: és ez gyönyör volt, kimondhatatlan gyönyör...

A hold pajtáskodón vigyorgott rá, ijesztően nagy hold, torz közelségben. Hanyatdűlt az ernyővel, kényelmesen és könnyű lábakkal ficánkolva. Óh, a hold! Eszébe jutott, hogy az előbb, a szörnyű zuhanás alatt is látta, csak nem tudta: mi az? és egyszer lába alatt látszott, egyszer feje fölött, ahogy bukfencezett a levegőben, mint tréfás panoptikumban, ahol padló és mennyezet bolondos szédületben cserélgeti helyét.

Óh, a hold! Milyen boldogság ez... hiszen ott van a kedves... Gyönyör öntötte el és emlékező szerelem...

Igen, a holdban laktak... és összesimulva sétáltak a vertarany partokon... és aranysárga kavicsokat dobáltak a citromszínű levegőbe... micsoda fény volt! csillogó hegyek, csillogó völgyek, s talpuk alatt is ragyogott a talaj, mint kifényesített rézüst. Sárga, sárga fény mindenütt, csak a kedves ajka égett fájó pirosan, mint messzi földi, rózsa...

Megdidergett. Óh, milyen hideg van itt a világűrben... És a kedves kiejtette őt a karjából... két meleg, oltalmazó karjából... talán nem is ejtette, hanem taszította őt!

Oly nagy fáradtság lepte meg, hogy aludni szeretett volna. Kapaszkodó karjai egészen elzsibbadtak... és még időtlen időkig kellett repülnie... A holdból a földig... harminc év? száz év?... óh, hisz közben meg fog halni... és halottan zuhan majd tovább...

Nagy-nagy csönd volt körülötte, süket és félelmes csönd; csak ruhájának lobogását és sebes lélegzése hangját hallotta. S közben nagyon ritkán és nagyon lassan dobbant a szíve...

Most mintha valaki sírt volna!

Egy pillanatig úgy érezte, mintha ágyban feküdne, sok fehér, duzzadt párnát látott és a sírást is hallotta, oly tisztán és élénken, mintha közvetlen mellette sírt volna valaki...

Az ernyő valahogy kisodródhatott kezéből, mert most újra kezdődött az émelygő, bukfencező zuhanás. Homlokát veríték lepte el és egész testét leírhatatlan bágyadtság. - Elfáradtam... ilyen hosszú röpülés...

Valaki most orvul és otrombán fejbe sújtotta... óh, ez iszonyú volt... ajka keserűen és sírósan legörbült, mint megbántott kisgyermeké.

Mintha újra hallotta volna a sírást...

S még egy utolsó ütés érte... fel akart szökni helyéből... egész teste megvonaglott...

Valaki nagyon gyöngéd kézzel nyúlt feléje, s lezárta nyitva maradt, üveges szemeit.