Natura non facit saltum: a természetben nincsen ugrás, tartja egy lépten-nyomon igazolható régi közmondás. Könnyűszerrel átvihetjük ezt a megállapítást természettudományi ismereteinkre is. Ha egy kicsit alaposabban szemügyre vesszük egy-egy tudományos problémánkat, elméleti felvetésétől gyakorlati megoldásáig, azt találjuk, hogy ott is csak fokozatos haladásról, a szóbanforgó tudományág egymásután való kiépítéséről lehet szó.

Ez az építés persze - akár valamely középkori templomé legtöbbször nemzedékről-nemzedékre száll és csak a legritkább esetben engedi meg a gondviselés, hogy az alapkövet lerakók helyezzék el egyszersmind a zárókövet is.

Bizony így vagyunk tudományunk legfrissebbnek vélt vívmányával, a rádióval is. Igaz, nem viszi egy-két emberöltőnél messzebbre vissza családfáját, afféle jövevénynek fogják tehát sokan a tudományok társadalmában tekinteni és jövevény mivolta egyik jeléül tudják majd be páratlanul gyors térhódítását is.

Azt azonban semmi kép se higyjük, hogy egyetlen feltaláló ajándékozott meg bennünket az ihlet egy istenadta percében talán anélkül, hogy maga is tudná, mit tett vele - a drótnélküli hírközlésnek ma napság használatos módjával, történjék az akár papírra vetett jelek, akár a maguk eredeti mivoltában továbbított hangok útján.

Talán nem árt itt megjegyeznünk, hogy a drótnélküli alatt a továbbiakban kizárólag a szerveinkkel nem érzékelhető elektromágneses hullámokon alapuló és nem a számos más, habár szintén drótvezeték nélkül, pl. a színkép ibolyántúli, ugyancsak láthatatlan, sugaraival működő, többé-kevésbbé bevált megoldás valamelyikét értjük.

A kényes drótvezeték szerepét tehát elektromos hullámok veszik ebben a rendszerben át. Hogy mi az elektromos hullám és hogyan jöttek rá létezésére, arról talán csak annyit jegyzünk meg ehelyütt, hogy a mult század utolsó harmada óta a fizikusok a fényt és a villamosságot közeli rokonságban levő tüneményeknek tartják és 1888-ban sikerült is az addig csak Maxwell angol fizikus elméleti megfontolásaiból kialakult, de amannak tudományos tekintélye révén hamarosan elfogadott feltevést kísérletileg is igazolni.

Ez a nagyfontosságú lépés tudvalevően egy kiváló német természettudós: Hertz Henrik nevéhez fűződik. Sikerült ugyanis kimutatnia - kísérleti berendezésének leleményességét csak egyszerűsége múlta felül - ,hogy az elektromosság éppúgy hullámmozgáson alapszik, mint a fizikai jelenségeknek egész sora. A fénnyel, és nem pl. a hővel vagy a hanggal való összekapcsolását pedig az a körülmény indokolja, hogy az a közeg, mely e hullámokat továbbítja, mindkét esetben ugyanaz.

Tudniillik rejtélyes, a maga valójában máig sem ismert megfoghatatlan valami: az éter. Ha az éter rövidebb, de gyorsabb hullámokat vet, fény-nyel, ha pedig hosszabb, ám számra nézve kevesebb hullámok keletkeznek benne, akkor elektromosság-gal van dolgunk.

Alig, hogy a tudományos világ Hertz meglepő felfedezésének tudatára ébredt, egy Huber nevű müncheni mérnök máris felvetette az elektromos hullámok továbbította hírközlés eszméjét. Mielőtt azonban problémájának gyakori a megoldásához fogott volna, jónak látta a legfelsőbb fórum: Hertz tanár véleményét kikérni, mit gondol, kecsegtetné-e fáradozását gyakorlati siker?

Hertz válasza - megjegyezzük, hogy az érdeklődő nem a lényegesen egyszerűbb távírásra, hanem mindjárt a távbeszélésre, vagyis éppen a ma rádió néven közismert csodára gondolt - tagadó volt.

Bevallotta őszintén, hogy nem látja, minden elméleti előfeltétel teljesítése mellett sem módját, hogyan lehessen az ötventől ötszáz millióra menő elektromos rezgések segítségével - ennyi volt a Ruhmkorff - készülékkel előidézett hullámok rezgésszáma másodpercenkint - az átlag mindössze ötszáz és ezer rezgés körött mozgó emberi hangot a gyakorlatban visszaadni.