Riga. július végén.
Amikor 1917 októberében, tomboló utcai harcok közepette a bolsevikok elszánt csoportja a kezébe ragadta a hatalmat és Dulov tábornok lovashadosztálya közelgett a jamburgi uton, az északi főváros felé, két pártra szakadt a forradalmárok vezérkara. Az egyik csoport Leninnel és Trockijval az élén a végsőkig készült folytatni a harcot, a merész teóriák következményeit is le akarta vonni, míg az óvatosak, a habozók kisebbsége hangos szóval háritotta cl a felelősséget a csúfos bukásért. Az utóbbiak között volt Zinovjev is és ekkor mondotta róla Lenin a hires szavakat.
Mindig tudtam, hogy ez a Zinovjev ostoba fráter, de csak most látom, hogy gyáva is!

A gyáva és ostoba forradalmárból a most elmult kilenc esztendő alatt a bolseviki forradalom legkonokabb és legszükkeblübb apostola lett, a zengő frázisok és a gyáván meghunyó kegyetlen vérengzések hőse, az ölébe hulló örömök habzsolója, Pétervár potrohos és göndör zsarnoka, az északi Kommün és a harmadik Internacionále vezére, aki a Szmolnij-intézet útvesztő folyosóinak mélyén meghuzódva, pók gyanánt fojtott meg hálójában minden erős és bátor kezdeményezést, amely Oroszországot a véres pocsolyából kiszabadítani próbálta.

Lenin egykori inasa és irnoka ura halála után megkisérelte, hogy elárvult vezéri trónra telepedjék, de a kisérlet most ugylátszik végleg és örökre csufos kudarcot vallott.

Zinovjevet nemcsak, hogy durva és kiméletlen kézzel kitaszították minden kényelmes és jövedelmező hivatalából, hanem megingott alatta a harmadik Internacionále elnöki széke is.
Most, hogy a szálak kiestek keséből, talán nem fog többé szertegurulni a világon a vörös rubel hogy izgalmat, veszedelmet és szenvedést zuditson az emberiség munkástömegeire.

A politikai irodának, a mindenható kommunista Politbürónak, amely élők és holtak sorsa fölött dönt ma Oroszországban, még röviddel ezelőtt négy vezetőtagja volt, Stalin, a szívós és ravasz munkaforradalmár, Dzserzsinszki, a fanatikus és kegyetlen reálpolitika apostola. Zinovjev, a nemzetközi szervezetek főnöke és Trockij, aki szótlan és tartózkodó, de annál elszántabb igyekezettel szőtte a szálakat, amelyekkel a tömeget magához füzte. Zinovjev hatalmi hóbortjait a tavaszi pártkongresszuson pőrére vetkőztették, leghívebb barátját. Kamenevet a Potitbüróból kibuktatták és népes családja százakra rugó tagjait, akik éhes sáskák módjára leptél el Pétervár minden irodája és nyilvános vállalatát, vagonszámra akolbolitották ki Szibériába.

Dzserzsinszki, Cseke borzalmas emlékezetű hőse hirtelen halállal halt meg négy hét előtt s halála után három ember sorsától és szerencséjétől függött az orosz politika sorsa. Zinovjev föld alatt próbált szervezetet építeni és Stalin kezéből kiragadni a hatalmat. A kisérlet nem sikerült s most ketten állanak egymással szemben, Stalin és Trockij, a munkásforradalmár és az ujságiró-ideológus, a paraszti vér szülötte és a városi faj sarja, a rideg reálpolitikus és a lázong agyu szervező lángész. Zinovjev a romantikus forradalom apostola volt s a vérző sebeiből lassan gyógyuló országot igyekezett visszadönteni az üldözések, a nélkülözések, az egész világgal hadakozás korszakába s e kettő között a forradalom Hamletje gyanánt áll és töpreng Trockij, aki mögé még ma is nagy tömegek sorakoznak s akiben a vörös hadsereg nagyrésze még ma is első vezérét és megalkotóját látja.

E két ember között dől el ma, holnap vagy holnapután, az elágazó utak melyikére fordul a szerencsétlen ország szekere, arra-e, amely nagy és erős parasztdemokráciához vezet vagy arra, amely vérbe és bánatba boritja ujból ezt az óriási földet. Amely percben e két ember kezet fog, az orosz forradalom mai korszakának, az orosz Directoirenak vége.

Vége azért, mert a tömegek, a 150 milliónyi parasztság, amely a forradalomnak alapja és ugródeszkája volt, rég leszámolt azzal az egetverő kísérlettel, amelynek lézengő apostolai élő anakronizmusoknak gyanánt próbálkoznak még ma is Európa munkás tömegeit föllázítani. Az évszázadok óta némán meghunyászkodó orosz paraszt kényszerítette ki az uj gazdasági politikát 1921-ben, a milliónyi parasztgazdaság ellenállhatatlan sztrájkja törte meg Lenin dogmatikus makacsságát, szorította vissza a szovjet hivatalnokainak rajvonalát és ma már ez a paraszt tömeg megtalálta a maga hangját, egyre bátrabban, egyre merészebben követeli nemcsak gazdasági, hanem politikai szabadságát is.

A szovjet tekintélye az orosz faluban ma mélyebbre sülyedt, mint a cári hatalomé valaha is volt, nem a komisszárius ura ma az orosz vidéknek, hanem az egyre gyarapodó, egyre tollasodó orosz gazda és az akadályok, amelyek e tömegek fölszabadulásának utjában állnak, oly roskadozók már, hogy egyetlen lökés elegendő arra, hogy összedőljenek. Már a multévi aratás javarészét nem tudta az orosz kormány kivitel céljaira összegyűjteni, ha az idei kiviteli kampány is csődöt mond, akkor őszre az orosz paraszt minden különösebb erőfeszítés nélkül nyakát szegheti a forradalom ernyedtvérű, ezerfejű hidrájának!

Két ember néz ma farkasszemet Moszkvában és 150 millió főnyi közönség lesi minden mozdulatukat.

  Báró Pöllnitz Egon.