A szultán csak néz, néz… Nem tudja palástolni kiváncsiságát. A groteszk zenére és táncra földerül az arca és egyszerre csak elfelejtve, mit parancsol a marokkói etikett, megindul. Egész közelről akarja látni a táncolókat. És körülötte az egész udvartartás.

Versailles. A szultán megilletődéssel lép a királyi kastélyba. Valószinüleg eszébe jut, hogy XIV. Lajos itt fogadta ugyanolyan ünnepélyességgel Marokkó első követét, mint amilyen ceremóniák között most Mulay Jussuf lépett a napkirály palotájába. És Ben Ghabrit, a marokkói szultán rendkivüli követe és meghatalmazott minisztere magyaráz. Ő magyaráz meg mindent a felséges urnak, a nagyhatalmu udvari méltóságoknak, al- és fővezireknek, akik közül egy sem ért franciául. Ben Ghabrit tökéletes européer, csak ő is burnuszt visel.

A Madelaine-szinházban a szultán tiszteletére előadták a darabját. „Az ember ravaszsága” három fölvonásban. A darab nagyszerü volt. A szultán vörösre tapsolta tenyerét és nemcsak a darab, hanem a párisi szinésznők is megnyerték őfelsége legmagasabb tetszését…

A káprázatos hetek elmultak. A szultánt testőreivel, négereivel, egész furcsa udvarával a francia köztársaság elnökének különvonata röpiti végig a francia rónán…El Páristól – Marseilles felé, Marokkó felé – a fegyverrel pacifikált francia gyarmat felé… A szultán őfelsége megint rab lesz Fezben, a mórstilü palotában. Megint Mr. Steeg, a főkormányzó és Marokkó parancsnokló tábornoka fogja jelképezni előtte Franciaország minden hatalmát. De amig él, álmodni fog Párisról, az álmok városáról…