Az sem kiskutya, amikor egyszer Móricz Zsigmond egyik premierjén nem ismert rá a saját darabjára.
Ez pedig úgy történt, hogy az Andrássy-úti Szinházba, felkérésre beadott egy magyar tárgyú darabot, amelynek főszerepeit Medgyaszay Vilma és Rózsahegyi Kálmán játszották. A parasztdarab egy tanyai éjszakáról szólt. A csillagos ég alatt, a szabadban alszik a juhász és kijön hozzá az éj leple alatt a méltóságos grófnő.

Móricz Zsigmondot meghívták a premiérre. A premiér már lezajlott, a közönség a ruhatárban szedelőzködött, amikor Móricz Zsigmond aggodalmaskodva kérdezte az egyik szinházi benfentest:
- Mi az? Az én darabomat miért nem játszották?

Szájtátva néztek Móricz Zsigmondra. Hiszen az ő darabjának volt a legnagyobb sikere. Persze, viszont ezt már csak a legbenfentesebbek tudták, hogy Rózsahegyi is, Medgyaszay is, a próbák alatt hol hozzátettek, hol elvettek valamit a Móricz-darabból, amelyből a premiérre aztán nem maradt semmi más, csak – a csillagos éjszaka, a juhász cifraszürje és a méltóságos grófnő személye.

No, de nem kell ezt a dolgot olyan szigorúan venni, hiszen ez csak egy egyszerű kis kabarédarab volt. Igaz ugyan, hogy Móricz Zsigmond életében még egy ízben volt egy kínos irodalmi kaland, a Vadkan-nal, amely hosszú évekig vándorolt egyik szinházból a másikba és annyit javitottak, toldozgattak rajta, hogy a darab végén, annyi sok átdolgozás után végre majdnem csúfosan megbukott. És ez részben azért történt, mert Móricz Zsigmond hagyta magát befolyásolni, felült a tanácsnoknak és tanácsadók szerint toldozta-foldozta darabját.

Herczeg Ferenc az Ocskay brigadéros, a Gyurkovics lányok és a Dolovai nábob leánya szerzője, azért szüntette be a darabírást, mert úri gyomra nem bírja elviselni, hogy szinészek, rendezők és színigazgatók adjanak neki írói utasításokat arra, hogy hogyan kell darabot írni. (Lásd a Kék róka kulisszatitkait!)

Molnár Ferenccel nem eshetik meg, hogy irodalmi müveit kijavítsák.
Viszont neki van Magyarországon a legprivilégiumosabb helyzete. Egy-egy premiérje előtt hetekre, sőt hónapokra teljes rendelkezésére bocsátják a szinpadot, ahol próbák közben ő maga mint teljhatalmú úr toldoz és foldoz.

Molnár Ferenc erőszakos ebben a tekintetben. Róla mesélik, hogy tizenkilenc éves korában tárcát vitt Vészi Józsefhez, a Budapesti Napló akkori nagynevű szerkesztőjének. Vészinek tetszett a tárca, de azt mondta a fiatal írónak, hogy nagyobb hatás kedvéért a tárca végét át kell dolgoznia.

A fiatal Molnár megigazította monokliját és erélyes hangon szólt rá Vészire:
- Kérem, ez a tárca úgy fog megjelenni, ahogy én megírtam!
- Nem fog úgy megjelenni! – replikázott dühösen Vészi.
- De igenis! Mert, ha másként nem megy, indítok egy napilapot, de megmutatom, hogy a tárca úgy jön, ahogy én megírtam!

Könnyű volt Molnárnak. Háza volt akkor a Ferenc-körúton!
Drégely Gábor darabjairól sokat tudna mesélni Hevesi Sándor, akinek egyidőben az volt egyik fő jövedelmi forrása, hogy írók darabjait premier előtt sikeresen átdolgozta valamelyik szinház, vagy ügynökség megbízásából.

Van szinház Pesten, amelyik szerződésben köti ki, hogy az író darabját joga van átdolgoztatni.
Ez az Apolló Szinház. A szinház igazgatósága el sem fogadja a megírt művet, ha a szerző ezt a szerződési pontot nem írja alá.

Szép Ernővel is sokszor megesett már, hogy nem az került színre, mint amit megírt. Legutóbb a Lila akác-nál a Renaissance Szinház nemcsak jeleneteket, hanem egész felvonásokat törölt a darabból a szinrehozatal előtt.

Fedák Sári a legnagyobb szinpadi feldolgozó. Jaj annak a szerzőnek, aki hozzákerül!
Salamon Bélánál, a kitűnő humoros szinésznél gyakran esik meg, hogy a közönség nem a szerző viccein, hanem az általa betoldott jeleneteken és ötleteken mulat.
Nagy Imre, a vicclapszerkesztő, a hozzá beküldött humoros irodalmi közleményeket majdnem minden esetben átdolgozza.

A régi világban is divat volt az írók, költők műveinek átdolgozása. Schöpflin Aladár, a Vasárnapi Ujság volt szerkesztője, nagy írónak és költőnek számtalan esetben adott utasításokat, hogy miként dolgozzák át műveiket, amelyek a Vasárnapi Ujságban napvilágot akarnak látni. Nagy novellák, nagy versek és nagy írók születtek meg így.

Az én szerény véleményem a fentiekkel szemben az, hogy igenis, szégyen, ha egy író műveit átírják. Zolát, Strindberget, Shaw-t, Shakespeare-t senki sem irta át. Az irónak saját magának kell diktátornak lenni. Az ízlést az író diktálja és neki kell a közönséget is nevelnie.

Ma már más világot élünk. Nagyon sok író van, aki írni nem tud, de mégis van sikere, mert vannak szerencséskezű átdolgozók.
Ismerek írót, aki helyesírást sem tud, mindig gépbe diktál. A helyesírási hibáit így aztán elnyelik a – géphibák.

Lovászy Károly