„Adtál uram esőt, de nincs benne köszönet.”

1925 | Október

Az ország kézmüvesiparossága a forgalmi adó átalányozásával azt remélte, hogy most már meg fog szünni a rengeteg panasz, hogy majd az átalányozás után nem lesz többé az adó-ellenőrzésekkel járó kellemetlenségei, hogy a 3 %-ról 2%-ra leszállitott forgalmi adó alapján kivetett átalányösszegek elviselhetőbbek lesznek és végül meg fog indulni a békés mühelyi munka, melynek gyümölcsét teljes egészében nem a közterhek viszik el, hanem marad egy kicsi a megélhetésre is.

Ezzel szemben most, amikor már nagyon benne vagyunk az átalányozásban, azt látjuk, hogy az ipari szakosztályok és körök főtárgyait a forgalmi adó átalányösszegeinek sérelmes kivetése szolgálja, hogy nagyobb a panasz, mint volt, mert a forgalmi adó átalányozással tulajdonképpen nagyobb terhet kell viselni az önálló iparosnak, mint akkor, amikor még bélyegben rótta azt le.

Rájött az iparosság arra, hogy az általa kért átalányozást, amellyel könnyíteni akart sorsán, nem azért engedélyezték, mert azzal könnyíteni akartak rajta, hanem azért, mert a kincstárnál most, amikor az árak lefelé tendálnak és amikor az ipari forgalom napról-napra csökken, sokkal előnyösebb az előre biztosított és a nagyobb forgalom után megállapított átalányösszeg, mint a napi forgalom után való százalékos adó lerovás.

A pénzügyminiszter igaz, hogy leszállította a forgalmi adót 1%-kal, azonban gondoskodott olyan módszerről, hogy az állam kasszája ne szenvedjen csorbát, hogy az ipari munkanélküliség dacára a forgalmi és egyéb adók bevételeiből meglegyen a jövőben is a nagy felesleg.

Igazolja ezen feltevést a tény és igazolja az is, hogy a pénzügyminiszter úr addig, mig az árak felfelé haladtak, nem iparkodott kiterjeszteni az átalányozást, mert akkor még az átalányösszegben való fizetés nem a kincstár javát, hanem az iparos előnyét szolgálta volna.

Kétségbeejtő a helyzet és beláthatatlan következményei lehetnek ennek az egyoldalú fináncpolitikának, amelynek nincs érzéke ahhoz, hogy az adófizető polgár teherbiró képességét fokozzuk, hanem minden tevékenyege oda kulminálódik, hogy minél többet préseljen ki a dolgozó polgárságból és ha az egzisztenciák ezrei pusztulnak bele, akkor is produkálni akarnak adóbevétel többletet, mert ezzel a külföld előtt lehet tetszelegni.

Tudjuk, hogy a külföldi hitel megteremtése érdekében szükség van arra, hogy az állam rendezett viszonyok között legyen, azonban ezt az egzisztenciák hulla-hegyein keresztül megteremteni annyit tesz, mint öngyilkosnak lenni csak azért, hogy szépet beszéljenek rólunk.

Régi, jól megalapozott vállalatok íróasztalain ma már éppen ugy hevernek a fizetési intők, zálogolások és árverési hirdetmények, mint a kisemberek munkaasztalain és hivatalos adatok alapján szerzett információ szerint az adózó polgárság 60-70 százaléka ellen árverezés van kitűzve a nemfizetett adóhátralékok miatt.

Nem kell ahhoz merész fantázia, hogy az ilyen fináncpolitika kultiválása mellett megjósolhassuk, hogy a következménye rosszabb lehet, mint a vesztett háboruk következménye volt, mert mig eddig volt amiből magunknak kereseti forrást szerezzünk, de ezután nem lesz, mert tőke hiány miatt nem csak a munkásainkat kell elbocsátani, hanem magunknak is le kell tenni a szerszámot és munkásnak kell majd beállanunk valahol a külföldön.