A londoni könyvpiacon rendkívül érdekes könyv jelent meg nemrégiben. Jack Londonról írta ezt a könyvet az özvegye, az az asszony, aki egész élete útján végig kísérte ezt a sokat hányatott, sokat szenvedett embert.

Az író özvegye sok melegséggel, színnel és érzékkel írja le, hogy Jack London leghívebb barátainak az állatokat és azok közül is egy juhászkutyát tartott. Ez a német juhászkutya évekig kísérte őt és ezen a kutyán keresztül tanulta meg szeretni és ismerni a német juhászkutyákat.

Jack rajongásig szerette Mihály nevű kutyáját – írja az özvegy – és valóságos emléket állított neki „A beszélő kutya” című regényében. Mindig arról beszélt nekem, hogy ezek a farkaskutyák tudnak szeretni és gyűlölni, támadni és védeni, éreznek, látnak és hallanak mindent, ami körülöttük történik.

Az ő véleménye az volt, hogy a kutyákat nem idomítani kell, csak föl kell ébreszteni az ösztöneiket, amelyek bennök szunnyadnak és akkor oly okosak, mint az emberek. Jack csak kutyái között érezte jól magát. Mindig voltak kutyái, akkor is, amikor nyomorogva és nélkülözve éltünk, akkor is, amikor életünk utolsó évtizedében nyugalom szállt reánk. Nekem sokszor eszemben van a Mihály, Jack legkedvesebb kutyája.

Az utóbbi időben gyakran voltam moziban és a moziban találkoztam egy idomított vadászkutyával, Rin-Tin-Tinnel. Ez a kutya éppen olyan, mint férjem Mihálya volt. Nem idomított állat, csak öntudatra ébresztett, akit a gazdája rajongásig szerethet, mert a kutya oly ösztönös, oly öntudatos, annyira önálló, amilyen Mihály volt.

Rin-Tin-Tin a férjem beszélő kutyája, aki ésszel, okossággal, szinte emberi szívvel mozog a mozigép előtt. Rin-Tin-Tin nem az emberi idomítás csodája, hanem Jack London igazolása, amit tesz, nem dresszura, hanem a szív, az agy, az öntudat munkája, aminek Jack annyi emléket állított könyveibe. Milyen kár, hogy Jack nem ismerte Rin-Tin-Tint, milyen szép regényt írt volna róla.