Vannak olyan munkák, melyekhez a bírálat műszereivel közeledni céltalan és igazságtalan. Ha például elém tesznek egy mángorlót, hogy művészi szempontból mondjak róla véleményt, zavarban vagyok. Körülbelül ezt érzem e darabbal szemben is.

A színésznő megöregszik. Olyan szomorú dolog ez, (Duse ősz volt, mikor utoljára láttam, arca ráncos és sántított is.) De ez az úgynevezett színésznő, ki itt szerepel, nem művész, számára nincs hivatás, csak "főszerep", nincs szerelem, csak "barát" nincs más kincse, mint az ő cukros, egyetlen fiatalsága, melynek elmúltával kétségbeesik, már amennyire ilyen tartalmatlan teremtés kétségbe tud esni s elhatározza, amit üdvösebb lett volna húsz évvel előbb elhatározni, hogy visszavonul a színpadtól. Barátja elhagyta, Londonból hazaérkezik a fia, a feleségével együtt s kiderül, hogy a színésznő már nagyanya.

De hogy falusi magányába temetkezik, a színpad, helyesebben a szereplés, újra csábítja, barátja szintén, tehát ő megint föllép, folytatja ott, ahol abbahagyta és fiát fivérének mutatja be, unokáját fiának. Érdekes lenne ilyen primadonna csontig-ható tanulmányozása, kinek világát a színész-bejáró körüli locsogások alkotják, kedvessége az imbecillitás nevű elmebaj határán jár s színvonala jóval alatta áll egy cseléd lelki életének.