Páris, március 6.
Hosszu évek ködéből került hirtelen elém a kettős monarchiának egykor nevezetes diplomatája, keleti politikánk egyik nagyhatalmu intézője: ma szótlan és szürke szemlélője az eseményeknek. A véletlen sodort asztala mellé, ahol egyedül üldögélt, a nagy párisi hotel csillogó csarnokának egyik sarkában. Mögöttünk a nagy ablakon bevilágitott a párisi télutó violaszin alkonyata, körülöttünk halkan morajlott a nagy párisi élet.

Ez a szálló néhány éve a nagy politika leghiresebb karavánszerailja. Hat évvel ezelőtt az egyik győzedelmes nagyhatalom diplomatáinak főhadiszállása volt s még ma is itt száll meg a sok átutazó vagy Párisban tárgyaló, szimatoló politikus és ujságiró. A nagy üvegajtó forgó szárnyai mögül sürün bukkan elő egy-egy férfi, akinek a silhuettjén száz lépésnyiről is meglátszik a "carriere": hirtelen Paul Boncourt őszbecsavarodott szinészfeje tünik elénk, majd egy nagy angol világlap párisi levelezőjének lángvörös koponyája.

- Tudja-e, mit jelent ez a nagy bucsujárás? - kérdi tőlem a çi devant nagyur. - Ez a szálloda tele van angol diplomatákkal és ujságirókkal s most egész Páris náluk előszobázik, mindenki tőlük akar megtudni valamit, mert soha olyan izgalmas perceket a nagy világpolitika nem látott a háboru kitörése óta, mint amiket most élünk meg. Tudja, mit jelent ez a kifejezése "balance of power"? Annyit jelent, hogy: "hatalmi egyensuly".

Anglia századokon keresztül nem türte, hogy egyik szárazföldi hatalom tulsulyba kerüljön a többi fölött. A franciák azt hitték, hogy áttörték ezt az angol históriai elvet. Most aztán keservesen csalódtak, mert a béke egész alkotmánya ugy omlik össze alattuk, mintha vályogból épült volna. Nézze, a következőkről van itt szó! Az angolok nem akarják tovább türni, hogy Franciaország dirigáljon Németországban, a franciák legyenek az urak a Középtengeren és minden francia követ prokonzulnak érezze magát a kisántánt fővárosaiban. Ezért óvatosan, de egyre biztosabb nyugalommal lefaragják a francia hatalom kinövéseit. Az első etappe a Dawes-féle megállapodás volt, amivel kivették a franciák kezéből a jóvátételi követelések fegyverét. A második, ezuttal döntő lépés most következett el.

A Rajna mentén a nyugalmi állapot az angoloknak is életérdekük. Tehát a német nyugati határ biztonságát garantálják a franciáknak, de csak a németek bevonásával. Viszont a keleti német határok leszögezéséről már szó sem lehet. Magyarán: az angolok aláaknázzák a franciák hatalmi pozicióit keleti Európában.

Ki tudja nálunk, hogy az egész angol-szász sajtó pártkülönbség nélkül tisztában van azzal, hogy a keleteurópai államok határait provizóriumnak kell nézni és minél előbb ki kell korrigálni?

Ki tudja, hogy még a Northcliff-sajtó is a franciák kontinentális politikája ellen fordult? Ki tudja, hogy a német keleti határok leszögezésének visszautasitása a diplomácia nyelvén azt jelenti, hogy a danzigi korridort és Felsősziléziát vissza kell adni a németeknek?

Pedig a lengyel határok visszacsinálása csak az első lépés, az angolok épp igy el vannak szánva arra is, hogy a Duna-völgyének francia érdekek szerint leszögezett hatalmi állapotát kikorrigálják. De amig Lengyelországgal szemben van egy biztos és megbizható hátvédjük, sőt kettő, mert hiszen nemcsak a német diplomácia figyel az angol karmester pálcájára, hanem az orosz is, Csicserin az első jelre fölállott és a rigai szerződés, a lengyel keleti határok korrekturáját kezdte emlegetni, addig kire támaszkodjék a Duna-völgyben az angol diplomácia? Talán miránk! Ó, istenem, hiszen bennünket a Leirer-ügy sokkal jobban érdekel, mint határaink esetleges korrekturája. Aztán meg kivel csináljanak nálunk az angolok politikát?

Azt hiszi, megbiznak bennünk? Az angol külpolitika nem pártpolitika. Világpolitika s hosszu évekre előre megszabott világpolitika? Hogyan bizzanak meg a magyar politikában, amely az angol választás véletlen eredményei után igazodik?

Aztán ki csináljon magyar külpolitikát? Nézze meg a követeinket. Csupa derék, tisztességes ember: Emich, Korányi, Zichy, de modern külpolitikát sippal-doppal kell csinálni, nem szürke jegyzékekkel, halk meghunyászkodással.

Itt van a Duca-eset. Mit lehetett volna ebből csinálni, ha jól megfogják! Előbb magától a román kormánytól jegyzék utján megállapittatni Duca kijelentéseinek hiteles szövegét, aztán szörnyü lármát csapni, a trianoni béke minden szignatárius hatalmának a fülét "note circulairek-"kel teleorditani, minden angol, amerikai és francia revü szerkesztőit, végig látogatni, cikkeket kihizelegni, amig a világ nem visszhangzott volna a román atrocitásoktól. Ehelyett mi történt? A külügyminiszter mondott egypár szürke szót, amire kapott egy olyan kihivó választ, hogy nem tette zsebre. Hogy a válasz hazug? Ki törődik vele? Hangos volt és mindenki meghallotta. A mi diplomatáink suttognak, igaz, hogy ritkán van mondanivalójuk.

Most van a Népszövetség ülése. Szerepel ennek az ülésnek a napirendjén mindenféle kisebbségi sérelem. Csak egy nem: a magyar. Ki reagált nálunk Benes legutóbbi genfi kijelentésére, hogy a csehek, csak ugy, mint a franciák, fenyegetett a nemzet. Ennél jobb alkalmunk sohasem lesz, hogy a csehek nagyzási hóbortják gyilkos gunnyal kipécézzük! Elmult ez a nagy történeti alkalom is s csak akkor kapunk észbe, amikor vagy Duca, vagy Benes cserbenhagyja a franciákat s az angolok, jaute de mieux, velük csinálják meg a maguk terveit. De már akkor késő lesz.