Mózes a Nemzeti Színházban

1925 | Március

Madách Imre, a világirodalom legnagyszerübb drámai költeményének, Az ember tragédiájának megalkotása előtt megirta másik igen jelentékeny szinpadi müvét a Mózes-t. A mü több mint félszázadig hevert az ismeretlenség homályában, kora közönsége nem tudta megérteni, még csodálatosabb azonban, hogy azóta még csak könyvalakban sem jelent meg önállóan, csakis gyüjteményes kiadásban. Az illetékes körök csak most, sok-sok évtized után találták érdemesnek arra, hogy előadják.

A Mózes-t Madách az abszolutizmus korában irta és igy sokan a magyar sorsra való allegórikus utalást látnak benne. Ettől eltekintve, szigoruan ránk tartozik annak megállapitása, hogy a dráma müvészileg és filozófiailag egyaránt komoly, egységes kompozició.

Tárgya Mózes életét foglalja magában a fáraó udvarától kezdve az ígéret földjére vetett boldog pillantásig, de Madách müveiből annyira kiemelkedik az egyéni és (ami nála ezzel egy) általános emberi mondanivaló, hogy ha Madách, mondjuk, Beethoven életét irta volna meg, irásából akkor is ugyanaz a rezümé ütközött volna ki. Éppen ez teszi Madách munkáit örökérvényüvé, sőt mindig aktuálisabbá és talán ez az egyetlen körülmény, amivel az illetékes körök késedelmeskedését menteni tudjuk.

Wells irja nagyszerü világtörténetében, hogy eddig csak az az ember tudott igazán emberit és maradandót alkotni, aki független uriember volt. Nos, ezt Madách már Wells előtt is tudta és igy is inditja el hősét, aki a fáraó udvarában él szabadon, büszkén és uri módon és nem részesül fajtájának lealjasult szolgai sorsában. Nem is tudja, hogy zsidó.

Sőt egyenesen haragszik a zsidókra, egyrészt bántó és ravasz alázatosságuk, másrészt konok elzárkózásuk miatt: az embereknek nem szabad elzárkózniok az egymás befogadása elől, ez a társadalom egészséges fejlődésének akadálya lenne.

A zsidóság legkeményebb ellenfeléből azonban csakhamar a zsidóság vezére lesz és azok az energiák, amelyek benne, az imperialista nagy hatalom polgárában, mint beolvasztó és világegyesitő energiák jelentkeztek, most átalakulnak egy maroknyi és elnyomott nép nacionálista energiájává.

Ez a hirtelen és merész átalakulás a szinpadon nem eléggé valószinü és talán ez a momentum a lélektanilag legkevésbé indokolt része a drámának.
Madách azonban ezért bennünket bőségesen kárpótol a továbbiakban, mert hősének jellemét egységesen viszi tovább és Mózes az uj relációban is önmagához hü szabad ember, úr és kemény férfi marad.

Madách drámájának történeti váza szigoruan ragaszkodik a bibliai történet anyagához, de amig az ó-testamentum a történelmi, nemzeti, mondhatnánk, isteni motívumokat élezi ki, Madách az ember egyéni kérdéseit helyezi előtérbe.

Ezen az alapon a drámának három fordulópontjára mutathatunk rá. Az első krizist az a nagy kollizió okozza, amely a fáraó udvaroncában játszódik le és amelynek eredménye az az uj szerep, amelyet ő, mint az előbb még gyülölt zsidóság vezére vállal.
Második fontos fordulópontja a drámának a Midian-i jelenet, amikor Mózes kitépi szivéből a családja iránti szeretetet és teljesen a magasabb eszmék szolgálatába áll. – A férfi dolga nemcsak a szerelem! – mondja zokogó feleségének.

Ezzel a kérdéssel különben az egész történeten keresztül vivódik: vajjon érdemes-e az egész? Érdemes-e ezért az érdemtelen népért föláldozni az egyéni boldogságot? A családi örömöket?
A feleletet az isteni szózat adja meg: nem érdemes! Ekkor fölébred a szivében a fajtája iránti szeretet és akit annyi csalódás és fájdalom ért hálátlan és érdemtelen fajtája részéről, most ő könyörög a zsidóság életéért és kivivja azt, hogy munkáját tovább épithesse, persze, nagy árat kell fizetnie ezért egy egész generáció életét, sőt saját életét is.

És itt következik el a harmadik krizis: a küzdő ember fájdalma, hogy nem láthatja munkája eredményét és az élethez való ragaszkodás motivuma olyan müvésziesen és tisztán jelentkezik a drámában, mint valami zenei téma Wagner zenedrámáiban.
A megoldások azonban itt is megjönnek és itt is föntről, a hit ferrénumairól jönnek, éppen ugy, mint Az ember tragédiájában. A megoldás: az Isten.

Az egész mü pedig minden tárgyi vonatkozástól és föltételezett allegóriától eltekintve is nemes földolgozása az emberi élet főproblémáinak, ezek alaskodásainak és az lenne a méltó kritika, ha néhány fontos Madách-i mondást idéznénk a drámából.
Az előadás bőkezüsége nem állt egészen a darab nivóján, a mü megérdemelte volna a Nemzeti Szinház kitünő első garnituráját.

Elragadtatással kell azonban megemlékeznünk Abonyi Gézáról, aki a cimszerepet nagy erővel, értelmesen, szinesen és egységesen vezette végig, továbbá Sugár Károlyról, aki Abiram szerepében ismét feledhetetlen karakter-alakitást nyujtott. Rajtuk kívül Jászai Mari nobilis müvészetének kell áldoznunk és a szinház két fiatal nő tagját Pethes Margitot és Beleznay Margitot kell külön kiemelnük az együttesből.
A rendezés stilusos munkáját a fiatal Siklósy Pál végezte és különösen a diszletezés hatott kellemesen nemes egyszerüségével.
M. Gy.