Ezerkilencszázhuszonöt február 13-án, péntek este nem gyulladnak föl a rivaldák villanyégői a magyar királyi Operaház függönye előtt. A kapuk zárva maradtak, a nézőtér üres álomba merült, az orchester hiába várta a zenekart, csak a pénztárfülkében dolgoztak: visszaváltották az előre megvásárolt jegyeket.

Mindenki tudja, hogy mi történt. A zenekar fizetésemelést kért, az igazgatóság elutasitotta a kérelmet, a zenészek nem jártak a próbákra, - az igazgatóság elbocsátotta a zenekar valamennyi tagját és bezárt az Operát.

Mindkét félnek igaza van és egyiknek sincs igaza. Ez bizonyos. Az Operaház muzsikusai nem mesteremberek, hanem művészek. Művészei a hegedünek, cellónak, rézfuvóknak és minden egyéb zenekari instrumentumnak. Művészek, akik estéről-estére a legsulyosabb zenei feladatokat végzik. És a havi fizetésük egymilliónégyszázezer koronától négymillióig terjed.

Kétségtelen, hogy a kereseti lehetőségek ma szigoruan korlátozottak, de mégsem vitatható, hogy művészi munkáért, művészi teljesítményért ezek a fizetések alacsonyak voltak. Viszont százöt zenész kért egyszerre fizetésemelést az igazgatóságtól és e kérelem teljesitésére a legminimálisabb számitás szerint is, milliárdokra lett volna szükség. Ezek az összegek természetesen nem állottak az igazgatóság rendelkezésére s igy valóban semmi értelme nem lett volna annak, hogy hosszasabban tárgyaljanak a teljesithetetlen kérelem fölött.

Az Operaház igazgatósága azért zárta be a szinházat, hogy uj zenekart szervezzen. Azonban csak természetes, hogy az Opera zenészei a legkiválóbb, legnagyobb tudásu szinházi muzsikusok voltak. Hogyan akarja pótolni őket az igazgatóság? És mit gondol, mi lesz addig az Operaházzal? Volt idő, amikor az Operaház nem örvendett valami nagy népszerűségnek. Üres nézőterei állandó anyagot szolgáltattak a vicclapoknak.

De üres nézőterek előtt is felhangzott a nyitány és a tenorista akkor is énekelt, amikor nem volt kilátás vastapsokra. A magasabbfoku zenei kultúra a háboru alatt hóditotta meg a szélesebb tömegeket. Először csak divat volt az Operába járni, később lelki szükséglet lett. Wagner Richardnak ma legalább annyi hive van Pesten, mint Shakespearenak. Tizenöt évvel ezelőtt talán észre sem vették volna, hogy az Operaház nem tart előadásokat a főszezonban. Ma ez a kényszerü szünet – kulturhiba.

Kulturhiba, mert a magyar királyi Operaház egyik legfontosabb kulturális intézménye Magyarországnak. A vigasztaló, felemelő, nemesitő zeneművészet első csarnoka, hazánkban. Az anyagi okok miatt szünetelő művészet – kulturbotrány. És ezt el kellett volna kerülni mindenáron és mindenkinek.

A szegénység nem szégyen és nem titkolni való. Az Operaház az ország kulturáját szolgálja, amikor megőrzi és átadja a zenét. Ha az államnak nincs pénze e kulturális munka szükségszerü deficitjének fedezésére, talán át kellene adni magánosoknak az Operát, olyanoknak, akik vállalnák a ráfizetést.
Mert inkább magánkézben legyen az Operaház, mint némán, zárt kapukkal, tehetetlenül.