Mindenek előtt tudják Gorkijról, hogy nagy elbeszélő s megfigyeléseinek gazdagságából építette ezt a párbeszédes történetet. Követni tudják az emberábrázolás eredeti mélységeibe, hol minden ember más-más magról szakadt s különféleségüket megőrzik a színészi kifejezőképesség minden változatában. Változatosak és jellemző erejükben nem ismernek törvényt, csak azt, amely szerint gondolkodásunk a teremtés minden mozzanatának: pókhálónak a falon vagy ráncnak a homlokon: értelmet tulajdonít.

Luka az öreg paraszt bejön, mélyen meghajolván keresztet vet s kifújja orrát, hogy hangos ünnepélyességgel köszönhessen s beajánlja magát. Erőszakos együgyűségével, talpraesett kiszólásaival egy célja van, hogy megtűrjék itt, míg odébb állhat. Fontoskodó kedélyességével pedig: hogy megőrizhesse nyugalmát a városi nincstelenek nyugtalanságával szemben.

Ami annál nehezebb, mert ezeknek egytől egyig igazuk van. Igaza a haldokló tüdőbetegnek, ha nem bírja tovább és meghal. A színésznek, ha felakasztja magát, mert különb póz már nem jut eszébe. Igaza van az eldobott szeretőnek, ha kegyetlen. Igaza van a kalapos mester életkedvének is, míg gyönyörködteti a lyukas cipőben lábujjainak mozgatása. És a bárónak, mert legfőbb gondja, hogy részeges reszketegségében is legyen valamelyes előkelő hanyagság. Igaza van a selyemfiúnak, ha szeretni akar.

Mindenkinek igaza van, aki hű önmagához. A vándor békessége és a munkakerülő nemtörődömsége épp úgy kifejezése annak a tehetetlenségnek, amelyet énünknek nevezünk, mint az író tehetsége. Csak bámulunk befelé, ha a szenvedély heve megcsillogtatja parázs sebeinket mert, mint a tűz csodája olyan az: hogy gyönyörűen múló pillanataink egyszerre csak szenvedésessé válnak és sok mindenről fogalmunk lesz. Mint a mindennapi élelmet, úgy adja oda magát az író ezeknek a nyomorultaknak, akik a munka és szerelem gyümölcse híján áldozatul esnek a gondolkodás éhítő szenvedélyének.

Mindenek felett pedig ezeknek a színészeknek van itt igazuk, akik ezt a költői felismerést magukévá tették. Híven önmagukhoz, nemcsak másolnak, hanem addig gyakorolták szerepüket a művészet tükrében, míg belerögződtek s rögeszméjükké vált, hogy ezek az alakok valóban élnek. Oly elevenen s elragadó esetlegességekben, hogy erőltetettnek érezzük a néző izgalmát, mely küzdelmet kívánna kipattantani s látni abból a hatalmas ellentétből, melyet a csavargó paraszt hite s a városi sehonnai hitetlensége rejt magában.

Szívós Zsigmond