A mai nő tipusa

1925 | Május

Irta: Laczkó Géza

Abban az időben, amikor Zrinyi Miklós, a költő, élet-halál küzdelmét folytatta Montecuccoli és a török ellen, a nők bubi-frizurát viseltek, míg a férfiak vállig növesztették a hajukat. Mi ugyan nem tértünk vissza a vállat-verő sövényhez, amelyet a divat aztán az allonge-parókával pótolt utóbb, de a hölgyek megint ott vannak a bubi-frizuránál, ennél a tizenhetedik századbeli magyar női hajviseletnél.

Egyebekben pedig még messzebb nyultak vissza a történelmi multak homályába, hogy az egyre ujat kereső férfi előtt mint uj báj jelenjenek meg.

A MAI NŐ!

De milyen volt a tegnapi s az ezer év előtti? Meg lehet-e valaha is fejteni ezt a nyitott rejtélyt, föl lehet-e mérni ezt a fölmérhetetlent, amit szerény tudatlanságunkban nőnek nevezünk?

Ó, igen! De csak úgy, mint a csillagokat. Messziről. Mert ha közelébe kerülünk, légkörének osztályosai, lakói leszünk s minden természeti csudát meglátunk rajta, csak éppen ragyogást nem.
Ezért egypár távoli női tipus vázlatát vetem ide, hogy összehasonlításukból a hódolat logaritmustábláival kiszámítsuk együtt a bájos ismeretlent: a mi nőt.
Ne ijedjünk meg, kérem, a változatok száma nem nagyon nagy. Mindössze kettő: a sovány és a molett.

A molett nő volt az ideálja, hogy a hozzánk legközelebb eső időt említsem, a biedermeier-korszaknak. Az akkori divatlapok, festmények mind gömbölyű karokat, telt buste-öt s némi terebélyt mutatnak. A haj ugy kontyozódik, hogy az arc telt oválja vagy falusiak kereksége feltétlenül érvényesüljön. S ez a külső forma hozza magával egyúttal a belsőt is. A biedermeier nője szelíd, ábrándos, de jókedvű, nem keresi a csókot, de ha kapja, gondolkozás nélkül engedi át magát neki. Jó leány, ragaszkodó jegyes és huncut hitves.

Ennek a típusnak változata már testesebb kiadásban, Rubens és Rembrandt érett aranyalma nője, akiben már uralkodik a gyönyör. Ugyanezt a típust szerették a nagy olasz mesterek is, akik közül még a fiús formákat kedvelő Lionardo da Vinci is leghíresebb képét, a Monna Lisát moletté s bizonyára molettről festette.

Keletről ne is beszéljünk. A fülledt háremek fullasztó virágairól. S ha igen, csak azért, hogy észrevegyük: ebben a típusban van valami, minden éghajlat alatt és minden társadalmi körülmények között, ami Keletre emlékeztet. Passzivitás. Elvonultság, amely a cselekvő férfi társaságától elhuzódik, hogy a csókos férfi mellett fakadjon teljes virágjába.

A másik típus – a sovány vagy fiús – alakjában elsősorban a fej él, meg a kezek s a megnyúlt lábikra, amelynek szépségét oly nagy raffinériával ápolja és fokozza, teszem, a ma divatos vékony és feltűnő szinű harisnya és kurta szoknya. Amikor ez a típus fellép – nem is egyszer s mindig visszatérően – a szerelem világtörténelmében, egyszerre felszabadul a hajviselet merevsége, fantasztikus toldalékok, rövidrenyírás, loknik segítik a fejet dominálóvá tenni az egész alakon.

Megjelenik az arcápolás sokágú művészete, amelynek csak egy formája az, amit régen kendőzésnek neveztek, s amely ma megelégszik a különböző szinű rizsporokkal és a sápadt arc közepébe vérvörös szájat ívelő rouge-zsal. Különös gond veszi kezébe a kis kacsót és a lábát, amelynek körmeire hajnalpírt és Diana holdját ravaszkodja.

A ruha egyre szűkülve közeledik az ing vagy a zsák szabásához s nem a keblen incselkedik a kivágás, hanem a hát, a kar, a nyak marad úgy szabadon, hogy a figyelmet lekösse.
Ennek a típusnak klasszikus megjelenése volt a középkor nője csúcsos, tornyos fejdiízével, karcsúságát csak fokozó hosszú leomló fátyollal s a zsákruhával.

S milyen volt a középkor nője belül? Esetlegesség vagy törvényszerűség nem tudom. Tény, hogy ez a középkori nő nem vonult vissza, részt vett a férfi életében, a nagy hadjáratok, keresztes hadak alatt ő volt otthon a vár admmisztrálója, a gyerekek nevelője, még ha fegyverviselő sorba is kerültek, a kultúra fenntartója, a messze harcoló nemzet otthon lüktető szíve.

Ez a nő nem csak csókra, hanem segítésre is nyújtotta kezét. S amint megállt a felvonóhíd előtt, teste súlyával ballábára nehezedve, térben visszahajló jobblábával, szép fáradt ívbe előre boxoló vállával, - ikertestvére a mai divatlapok hasonló helyzetben álló ezernyi figurájának, a mai nőnek.

S hogy csak egy adatot említsek közéleti tevékenységük jellemzésére, elmondom, hogy a középkor francia várúrnője általában megtanult arabul, hogy orvosa lehessen családjának és jobbágyának s azért arabul, mert a legjobb orvosi könyvek ezen a nyelven voltak akkor írva.

Ugyanez a típus bukkan föl minden olyan történelmi korszakban, amikor a nő mint cselekvő osztályos társ lép a férfi mellé. Igy a francia forradalomban, a Directoire alatt, amelynek ingruhás női egyként rokonai a középkor asszonyának s a mai bubifrizurás nőnek.

Ezek a hölgyek mind soványak, sőt a középkorban, a francia forradalom elején s a mai idők kezdetén nagyon is ösztövérek. De aztán a típus kissé változik s ha nem csalódom, ma is ilyen változás van végbemenőben, amelyet a laikus s a gyors szemlélő és gyors ítéletű úgy fejez ki, hogy a hölgyek újra kezdenek visszatérni a molettség felé.

Hát nem egészen így áll a dolog. A változás másféle. Mégpedig ez:
A sovány típus, a férfi munkájában és szórakozásaiban, sőt országos gondjaiban is résztvevő nő, felfedezte a férfitársadalom egy nagyon elsőrendű szórakozását: a sportot. S nem sokra rá előállt a típus változata: a kisportolt izmú amerikai lány.

S mint egy alávaló dunatiszaközi Strindberg, kénytelen vagyok ezt a pár sort egy hallatlan bókkal befejezni. Nem szívesen teszem, bevallom, mert én is azok közé tartozom, akik törve tartják a diót jónak. De az igazság kényszerít rá.

Tessék csak újra elképzelni a sovány nőt klasszikus tartásában. Kis fej. Hanyagul csüngő karok, enyhén előrehajló váll, a test súlya a ballábon, a pihenő jobbtérdben szögbe törve… s most ezt a sovány formát méltóztassanak megépíteni, kiteljesiteni a sportoló amerikai lány puha burkú s mégis acélos izmaival, önök előtt lesz – sajnos, csak gondolatban – a klasszikus és teljes női szépség, a milói Vénusz, úgy ahogy az Párisban, a Louvreban látható. A női szépség jövőjének ez a legközelebbi útja.