Mikor aztán Genovéva kerül Galeotti elé és a második felvonás második felében megindul a konfliktus: nem abban az irányban halad tovább, amerre elindult, nem az élethez való ragaszkodás drámája lesz belőle, hanem egyszerű szerelmi intrika-dráma. Még ennek is lanyha, mert Genovéva nem a szerelem mindent lenyűgöző hatalmával csikarja ki Galeottiból az italt, hanem úgyszólván kicsalja tőle azzal, hogy elkápráztatja érzékeit és egy alkalmas pillanatban, csaknem orozva, kiissza. Ez a legnagyobb hiba, amit drámaíró elkövethet.

Ennek a jelenetnek, mely a darab tetőpontja, csak úgy lett volna ereje, ha Galeotti a szerelmi szenvedély óriási lobogásában, a király elleni árulásnak teljes tudatában önként nyújtja oda az elixírt. Ekkor ő is a szenvedély emberfeletti nagyságában állna előttünk, Genovéva is felemelkedett volna az örök nő démoni szimbólumává. Itt, ahogy a jelenet lefolyik előttünk, az elixír csak színházi rekvizitum, nem jelentősebb egy, a színpadon megivott pohár bornál, mert a pillanat atmoszférája nem sűrítette össze súlyos és fontos valamivé.

Ezen pedig összeomlik, egy felvonással a vége előtt a dráma, nincs már színpadi értelemben jelentős mondanivalója. Mert hogy Mátyás király meghal, a haláláért Galeottit és Genovát teszik felelőssé, az egyiket lekaszabolják, a másikat máglyára küldik - persze hiába, mert hisz örök életre van kárhoztatva -, az már mind csak külső befejezés, a szétkuszált szálak csomóba kötözése. A magyarázat pedig, amelyet a szerző Galeotti ajkára adva a cselekményhez hozzáfűz, bármi szépen hangzik, ha olvasom, a dráma szempontjából teljesen irreleváns.

Genovéva kapta az elixírt, mert ő az örök nő, aki az emberiség történetén át épít és rombol, az ember sorsát meghatározza - de mikor ezt csak most tudjuk meg, a cselekvényből magából ennek az árnyéka sem jön ki, sejtelmünk sem lehetett róla, hogy az író ezt akarja példázni! A színpad különös valami. Nagyon fontos benne a szó, de csak ha a cselekvény feszültségéből pattan ki. Ha kellő pillanatban azt mondják: esik az eső, ennek frenetikus hatása lehet. Meg nem felelő pillanatban a legszebben kiválogatott szavak is elbágyadnak, mint légüres térben a madár.

Surányi darabja azóta már lekerült a Nemzeti Színház műsoráról. Mégis részletesen szóltam róla, mert jelentékeny író szól belőle, aki nem érte el célját, de legalább íróhoz méltó célt tűzött ki magának és íróhoz méltó eszközökkel kereste feléje az utat. Első darabjának sorából talán levon egy s más tanulságokat és későbbi drámaírói pályáján többet fog mutatni a speciális drámaírói tulajdonságokból, öntudatosabban fog dolgozni.

A darab előadásáról nincs különösebb mondanivaló. Sem a színészek játéka, sem a rendezés dolgában nem éri el a Nemzeti Színház legjobb képességeinek színvonalát.

*

A Süt a nap napfényes falusi idillje után Zilahy Lajos a modern tudomány romantikájából kiemelt, erősen kiélezett drámával lépett, ezúttal a Vígszínházban, a színpadra. A konfliktusát a tudomány és az élet kontroverziájából fejleszti ki. A zseniális csillagász nagy dolgokkal viaskodik: olyan készüléket konstruál, mellyel át lehet törni a föld légkörburkán a világűrbe és onnan eljutni a csillagokba. Közben azonban emberi baj éri: felesége elhagyja, egy csinos, kellemes fiatalemberhez pártol, aki kárpótlást ígér neki tudós dolgokkal elfoglalt férje ridegségéért. Ez a kiinduló pont. De honnan és hova indul ki? A tudományos foglalkozás és a szerelem inkompatibilitásáról van szó?

Ez nincs, mert tudjuk, hogy nagy tudósok, az emberiség vezető elméi tudtak meleg szerelmesek és kielégítő férjek lenni, persze nem a jó táncos, flörtölő gavallérocskák módján, hanem a maguk stílusában. Ha az asszony mégis egy ficsúr szerelmét kívánja az urától, akkor a tudós férj ebből csak egy konzekvenciát vonhat le: azt, hogy az asszony méltatlan hozzá, elcsaphatja magától, vagy vérző szívvel élhet vele tovább, de semmi esetre sem vállalkozik a csillagokba repülés istenkísértő próbájára, hogy az elpártolt asszonyt visszahódítsa.

És az asszony? Zilahy asszonya nincs afféle léha asszonynak, Madách Keplernéja másának ábrázolva. Finom meleg, sőt emelkedett érzésű asszony. Hogy lehet, hogy egy ilyen nő nyolc évi házassága alatt nem veszi észre a férjén, hogy ez szereti őt, csak zárkózottságból rejtegeti szerelmét? Lehet olyan zárkózottság, melyen nyolc év alatt nem tör egyetlen kis rést sem a férfi szerelme, az asszony vágya a szerelem gyöngédségei után?

Nem folytatom a kérdéseket. Máris látnivaló, hogy Zilahy drámája nincs organikusan, belsőleg elgondolva. Külsőleges, mesterkélt elgondolás pilléreire van fölépítve. Ezért veszedelmes mélyebben belepillantani, elemezni azokat a gondolatokat, amelyeket útközben súrol - összedől az egész. Ebből pedig megvilágosodik az író szándéka: nem akart mást, mint egy, a közönség figyelmét lebilincselő történetet felszerelni az érdekkeltés eszközeivel s ezzel színpadilag hatásossá tenni.

Ezért vonta be a főszereplőjét a csillagász még ma is misztikusan ható presztízsével, ezért szövi bele a csillagokba utazás verne-i ötletét a cselekvénybe, ezért használja az egész tudósi apparátust. A tudós alakja és a tudománynak legalább a külsőségei kezdenek a modern közönség előtt is érdekessé válni, az irodalomba bevonul a tudomány romantikája. Ha ezt a csak ornamentálisan rászerelt és nem konstruktívan beleépített apparátust lehámozom a cselekvényről, akkor mi marad meg, mint belső mag?

Az, hogy egy rideg, zárkózott természetű ember elidegeníti magától a feleségét, akit szeret és mikor erre rájön, egy vakmerő, nagy cselekedet dicsőségével próbálja visszahódítani a nőt. Ettől a nő tudatára ébred, hogy a férje mégis szereti őt és ez a felismerés visszavezeti a már felbomlott házasságba. Ez így, bár vannak lélektani gyöngéi, elfogadható volna. De itt egy nagy baj történik: az a vakmerő cselekedet tulajdonképpen szélhámosság, a tudós férj csak hazudja, hogy a csillagokig járt, valójában visszazuhant egy váratlan természeti akadály révén a levegőből.

Ezzel pedig kiesik a stílusából, mert hiszen nagy tudósnak és igaz embernek volt rajzolva. Az asszony egy lealacsonyodott színvonalú emberhez édesedik vissza. Nem tudjuk egy pillanatra sem elfelejteni, hogy tudósnak ilyen falláciát elkövetni van olyan dehonesztáló dolog, mint a kereskedőnek egy hitelezési csalás. Ha a darab csakugyan azt akarja példázni, hogy a tudomány nem tud boldogságot adni, akkor ez a tudományos csalás elveszi a bizonyítás minden lehetőségét, hiszen nem a tudomány csalta meg a tudóst, hanem a tudós a tudományt.

Mind e szervi bajok mellett is a Csillagok érdekes darab. Megcsinálása sokkal jobb, mint az elgondolása. Van színpadi atmoszférája, az érdeklődést többé-kevésbé mindig fenn tudja tartani, jelenetei jól vannak fölépítve és kapcsolva, azokban a jelenetekben, amikor a férj és feleség áll szemben egymással, különösen a második felvonásban, erős drámai feszültség van. Zilahy jól tudja, mikor mit kell mondani, a szavai szituációkból fakadnak ki.

A hangszerelésében vannak finomságok, a munkája rendkívül gondos és tudatos a túlságig - az egész egy disztingvált író élénk színpadi érzékkel konstruált munkája. A két főszereplőnek hálás szerepeket ad s ezeket Varsányi Irén és Lukács Pál ki is aknázzák. A mellékszerepek több-kevésbé relief nélküliek. Hegedűs, Kürti József, Szerémy, Rajnai, Dénes György, Gál Franciska kevés alkalmat kapnak arra, hogy egyebet is mutassanak, mint beszéd- és mozgásbeli rutint.

*

A parasztélet egyetlen nagy, centrális problémája, melyet eddig az irodalom meg tudott ragadni: a vagyonhoz, illetőleg a parasztember számára a szilárd vagyon egyedüli formáját jelentő földhöz való ragaszkodás. Zola és Maupassant paraszt-képeinek ez a gyökere s ebbe a centrumba megy vissza Móricz Zsigmondnak a parasztéletről való felfogása is. A nagy oroszok parasztja ebben a tekintetben dúsabban van árnyalva, de a színek, melyek ez árnyalást kiadják, olyan speciális orosz palettáról valók, hogy általánosításukról szó sem lehet.

Az angol Thomas Hardy adott még nagy regényeiben a kontinensen kevéssé ismert, de finom és fogékony szellemek által rendkívül nagyra értékelt paraszt-képeket, melyek a vagyoni komplikáción túlra is mutatnak perspektívákat. A tulajdonképpeni európai kontinens irodalma azonban a parasztélet megfigyelésében még alig jutott ezen az egy konfliktus-lehetőségen túl. A mai irodalom szeret a művelt átlagember szemléletén túl, a legszélsőbb egzotikumig elkalandozni, de odáig még nem jutott, hogy a falu népének életét összes fokozataiban és változataiban feldolgozza.

Bibó Lajos is ezt a földproblémát fogta meg A juss című drámájában. A konfliktus, melyet felállít, abból indul ki, hogy a fiatal parasztember követeli apósától a felesége örökségét. A makacs öreg paraszt nyersen elutasítja vejét, a két férfi ezen összerobban, mind a kettő sűrű vérű, indulattal teli embereke, a szavuk nem fedi, hanem inkább hangsúlyozza indulatukat, már kezdettől fogva úgy vannak exponálva, hogy a békés megegyezés lehetetlen rájuk nézve.

Ebben az írónak nagy ereje mutatkozik meg: ami ezután következik, az a premisszákból szükségszerűen következik, a dráma vonala kérlelhetetlenül meg van adva. Mikor a második felvonásban a vő a békülés szándékával újra eljön az após házába és megtudja, hogy az öreg el akarja adni a birtokot, hogy ezzel őt kinullázza, akkor már nem lehet más, mint a végsőkig kiélesített összecsapás az öreg és a fiatal közt. A vő bősz dühében agyonüti apósát.

Idáig a szerkezet kifogástalan biztonsággal viszi a történetet előre a kulminációs pontig. Itt azonban a cselekvény véget ér. A harmadik felvonásra nem marad belőle jóformán semmi. A gyilkos hazajön a börtönből a kis falusi házba, itt megtudja, hogy a felesége, akit szeretett, időközben meghalt és a bánattól megrendülve siratja meghalt asszonyát. Nagyon szépen van ez a felvonás megírva, erő és hangulat van benne, de még sincs a cselekvénybe szervesen belenövesztve, épp ezért egy nagyon szép és finoman dramatizált novella csak, tehertétele a drámának.

Ez a harmadik felvonás az egyedüli szervi hibája a darabnak. Bibó Lajosban igen jelentékeny írói képességek dolgoznak. Azokra az alapokra épít, melyeket Móricz Zsigmond épített fel a magyar népélet ábrázolására, kíméletlen realizmussal látja az embereket és dolgaikat, de embereket és dolgokat lát, nem konstrukciókat és kieszeléseket. Organikus a szemlélete és ábrázoló a módja. Minden alakjának van többé-kevésbé éles profilja és mind be vannak többé-kevésbé ágyazva a cselekvénybe.

Ahogy például a nőket rajzolja: az öreg parasztasszonyokat, a beteges fiatal menyecskét, ennek süldőlány húgát, a közeli rokonlányt, ahogy ezek a cselekvény központjában álló kérdésben a pillanat hangulata szerint ide-oda ingadoznak, ahogy a viszonyuk egymáshoz, a főszereplőhöz alakul és színeződik, ez a színpadon megelevenedett élet, három dimenzióban mozgó emberek valószerű cselekvése.

Bibó Lajosban új drámaíró tűnt fel, akit a legnagyobb figyelemmel kell kísérni, mert egy sereg sajátképpeni drámaírói kvalitás van benne. Ezekkel szemben nem is érdemes hánytorgatni darabjának másodrendű fogyatkozásait, melyek leginkább a tapasztalat és a rutin hiányából erednek. Darabjának sorsát nagy érdeklődéssel nézzük. Még eddig, amennyire vissza tudok emlékezni, még nem volt eset rá, hogy olyan realisztikus parasztdarabot, amely a parasztéletet inkább csak derűs vagy szentimentális oldaláról tudta eddig élvezni. Lehet, hogy A juss jégtörő lesz ez irányban és ezzel új lehetőségeket nyit meg a népies anyagú dráma számára.

Az előadás a Nemzeti Színházban kitűnő. Mindenki örül, hogy a főszerepben Kiss Ferenc egy bizonyára rá nézve sem kellemes emlékű kirándulás után visszatér az egyedül neki való színpadra. Alakítása csupa tűz és erő, magyar indulat és magyar keserűség, Ligeti Juliska olyan elmélyülést mutat a karakterábrázolás finomságai felé, amely meglep mindenkit, aki megszokta ezt a kedves művésznőt eddigi derűs, tűzről pattant, de kissé felületes szerepeiben látni.

Bartos Gyula, Fáy Szeréna, a fiatalok közül Gömöry Vilma és Somogyi Erzsi pontosan reprodukálják a darab intencióit, külön ki kell emelni Sugár Károlyt, aki egy nem túl erős reliefű szerepben mozgás és beszéd dolgában rendkívüli reális játékot produkál. Ez az előadás, melynél jobbat a Nemzeti Színházban rég nem láttunk, megmutatja, hogy a színház fel van készülve a realisztikus parasztdrámák játszására - csak írók kellenek hozzá.

*

Nemhiába a franciák találták ki a pezsgőt, azt az italt, amely édes is, csípős is és erős is. Náluk még a szentimentalizmus sem csupa cukrosvíz, tudnak bele szénsavat és alkoholt elegyíteni. Pierre Wolff és Henri Duvernois drámája, az Őszi szerelem alapjában szentimentális magból van kinövesztve, de elkészítésével és hangszerelésével is csaknem elfeledteti édeskés eredetét.

Érdekes: ez a darab is egy tudós életének romantikájából vesz színeket. Elindulásában van egy veszedelmes zátony. A tudós hűtlen felesége csaknem erőszakosan kelleti magát férjével, aki tisztában van vele és elutasítja magától. Hogy miért kelleti magát így az asszony, az csak a harmadik felvonásban derül ki: azért, mert gyermeket vár szeretőjétől és ezt akarja a férje és a világ előtt leplezni. A megcsalt férj egy üde kis varróleány szerelmében keres kárpótlást, akitől meg neki lesz gyereke.

Nem bírja ki a gondolatot, hogy a felesége ránézve idegen gyermeke éljen az ő házában, a saját gyermeke pedig, akinek anyja szülés után meghalt, valahol idegenek gondjaiban hányódjon, Kicseréli a két gyermeket, de idő múltával beveszi a házába a másikat is, de úgy, hogy az anyja sohase tudja meg, hogy melyik az igazi, az ő gyermeke. A dolog kissé bonyolult, folyton érezni, hogy a dráma regényből van csinálva, amely lehetőségekkel és valószínűségekkel dolgozik, nem pedig szükségszerűségekkel, drámai princípium szerint.

A regény anyagát azonban kitűnő drámaíró alakította át színpadra, a szituációk erősen drámai élükre vannak állítva, erős feszültségű jelenetek ökonomikusan változnak könnyed, derült hangú jelenetekkel, a rések és hézagok ügyesen el vannak maszkírozva, a francia mondaine-irodalom kelléktárából vett alakok egy-két vonással fel vannak frissítve és az egész színdarab disztingváltan, ízlésesen és szórakoztatón van kidolgozva. Az új francia dráma jobb terméséből való.

A Renaissance Színház előadásában Somlay Artúr és Simonyi Mária játéka vezet, mind a ketten művészetük teljességével csinálják dolgukat. Ilosvay Rózsi, Harsányi Rezső, Makláry Zoltán munkája is egy-egy színészi feladat hiánytalan megoldása.

Schöpflin Aladár