Orosz színészek
Gondolom, Jules de Gaultier állapította meg, hogy minden dolog kettő: az ami és annak az ellenkezője. Gyöngédség és kegyetlenség, mozdulatlanság és mozgás összeolvad, akár egymást befolyásoló lélektani kölcsönhatások, akár egyéb lehetőségük folytán, melyek az ellentétes tulajdonságokat oly gyorsan változtatják, mint ahogy a pozitív villamosáram negatívvá alakul és viszont. Aki gyöngéd másokhoz, az önmagához talán szükségszerűen kegyetlen, vagy esetleg csak a nagyon is áhított kegyetlenségtől való féltében az, s aki mozdulatlan, az a mozgás potenciális energiáját halmozza föl izmaiban.
A nyelv, mely látszólagos logikátlanságában is bölcsebb, mint sokan hiszik s mély, eddig ki nem derített igazságok kulcsát rejti, ősi szemléletével is ezt a tételt hangsúlyozza, mikor ellentétes fogalmakra gyakran egy és ugyanazon szót használ, s például a szemérmest és szemérmetlent (az olaszban), a megállást és indulást (a szankszkritben) egy és ugyanazon szóval jelzi. Csakis ezen az alapon érthetjük meg az oroszokat, lelki összetételüket és ami ebből fakad, művészetüket. Csehov puháknak látja őket, Gorkij lázasan-vérszomjasaknak. Kinek van igaza? Az egyik bíráló, ki végignézte Sztanyiszlavszkijéknak, a moszkvai színészeknek előadásait, azt írta, hogy realisták, a másik azt írta, hogy romantikusak.
Kinek van igaza? Mind a kettőnek egyszerre, Csehovnak és Gorkijnak is, annak a bírálónak is, ki a földhöz való görcsös ragaszkodásukat s annak is, ki a földtől való kétségbeesett elvágyódásukat veszi észre. Az első: alaptermészetük, a másik: reménytelen honvágyuk az ég, az álom költészete után, de minthogy az utóbbi is őszinte s az utóbbit is mivoltuk határozta meg az ellentét törvényénél fogva, végzetesen, éppoly jellemző rájuk, éppoly természetes, mint az előbbi.
Csehov, Gorkij, Gogol darabjaiban pusmogtak, csókolóztak, krákogtak, a valóságot ábrázolták, a nekik annyira fájdalmas valóságot, oly részletező szeretettel, hogy a drámák menetét szinte megállították, ellenben Eüripédeszt már az ellenkező pontról ragadták meg, a csoda természetfölöttiségét emelték ki, színnel, hanggal egy cifra, zenés szláv bazárt csináltak az ógörög tragédiából, s mindkét esetben hűek maradtak önmagukhoz, mindkét esetben egy semmihez sem hasonló, egységes művészettel hódítottak meg bennünket, mely bámulatosan fejezi ki nemzeti jellegüket.
Ami a vendégszínészek - minden vendég színész - megítélését illeti, vigyázatosaknak kell lennünk s azt hiszem, a bíráló, ki csak egyszer-kétszer, parádés alkalommal látja őket, mindig jóhiszeműen téved, mégpedig az ő javukra. Ha valakit bemutatnak nekünk, az ismeretlenség varázsa miatt okvetlenül érdekesebbnek találjuk, mint azt, kivel már kétszázszor találkoztunk. Különösen áll ez a színészre, ki a színpadon testiségével is hat.
Míg meg nem ismertük polgári arcát, polgári hangját, polgári mozdulatait, melyekkel hétköznap is él, hajlandók vagyunk minden megnyilvánulását művészetének tulajdonítani, egyszerűen azért, mert még újnak rémlik szemünkben és nem szoktuk meg. Fogalmat teremteni alkotóképességükről, elfogulatlan véleményt mondani jelentőségükről csak azután lennénk képesek, miután napról-napra játszottak volna előttünk, mint a mi színészeink, kiknek játékáról már le tudjuk hántani azt, amit a természet adott nekik, emberi megjelenésüket s föl tudjuk ismerni azt, amit ők teremtettek, művészetüket.
Képzeljük el, milyen ámulat venne rajtunk erőt, ha nemzetközi fénytől övezve, melyet bizony megérdemelnének, egy-két estére ellátogatna hozzánk Varsányi Irén vagy Somlay Artúr, s mi először szemlélhetnénk őket. Ezzel korántsem akarom kisebbíteni a moszkvai vendégjáték értékét, sem a rendezés ösztönösségét és nemes szerénységét, mely szóhoz engedi az írót, mintegy elbújva mögötte, sem Germanovát, ki magas, hősnői megjelenésével, halovány-bánatos arcával, búgó nevetésével és kislány-sírásával emlékezetünkben marad, rejtélyesen, mint egy ázsiai tündér.
Kosztolányi Dezső
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!