A hétköznapok csendes és lármás eseményei nem terelhetik el a figyelmünket a nagy ünnepről. A magyar művészet rózsafáján száz esztendő előtt jelent meg az a bimbó, amelyből a legpompásabb szinű, legcsodásabb illatú virág nyílott:
Jókai.

Nem szabad és nem is lehet már az emberről beszélni, még azt sem illik mondani, hogy regényíró volt. Jókai nem volt. Jókai van. És Jókai lesz , míg a keserves életű ember álmodni akar itt a véres földön, álmodni akar és szépséget akar és gyermek akar lenni.
Mert Jókai az a büvős varázsló, aki az aggastyánt is hivő, boldog gyermekké fiatalítja, ha ráteríti a meséinek csodálatos palástját.

Jókai nem ember, sokkal több: fogalom. A színes képekkel teli meleg szobát jelent, ahogy együtt álmodunk vele., míg künn tombol a havas fergeteg. És a sugaras tavaszt jelenti, mikor elterülünk a zöld pázsiton s az Ő müvészetének szivárványa ígér boldogságot szíveinknek.
Jókai az Álom, a Remény, az Ifjúság.

Jókai szobra ott áll minden ember szívében, mint saját fiatalságának emléke.
A szegény ember Jókait hagyja örökségül a gyermekeinek.
Jókai ismerte a világot és a világ ismeri Jókait.
Nem pályatársa senkinek, de végigjárt minden pályát.
Otthon volt mindenütt, de itt volt a hazája , itt élt és él ma is.

Jókai csak magyarnak születhetett, mert csak itt tudnak sírva vigadni, törten reménykedni, árok partján álmodozni. És Jókai most már mégis az egész világé…
Szerette a dalt, a bort, a szerelmet, az életet. S a dal, a bor, a szerelem, az élet szerette Őt.
Aki Jókait ünnepli: fiatal.
Akit már nem érdekel Jókai: elhervadt ember.
Élő Jókait ünnepel az Ország!