Imádságot profanizálni, megcsúfolni bün. A Hymnusz az élve koporsóba zárt magyarság szivedobogása. Ma olyan fájdalmasan zeng, mint a halotti imádság, hisszük, hogy ugy szárnyal majd egyszer, mint ujjongó, győzedelmi ének.

És ezzel az áhítatos, minden magyart megejtő, lélekbemarkoló fohásszal ismételten visszaél egy politikai és gazdasági érdekszövetség, amely magát, hivalkodva, kereszténynek és nemzetinek nevezi.

Legutóbb a főpolgármesterválasztó közgyűlésen. Ekkor eszméltek rá, hogy a városházán, amelyet eddig ellenforradalmi zsákmánynak tekintettek, törpe minoritásba jutottak. A bitorolt hatalom kiesett a markukból. Elmult a hatalom, de megmaradt a gyülölet, a düh, a bosszu és féltékenység érzete, amely elemük és lényegük volt öt hosszu esztendeig. Mi hát éltető, egyetlen gondolatuk? Visszafordítani az idő kerekét ezerkilencszázhuszba. Fölgyujtani a városházát, hogy az üszkös romok közt süthessék meg a pecsenyéjüket; megbénitani siheder provokációkkal a többség munkaképességét, hogy ne érezhesse a város agyonsanyargatott népe az irányváltozás jótéteményeit; a politika mérgét permetezni a közgyülési terembe, hogy. sorvadjon el minden buzgalom, hozzáértés és az alkotóvágy, nemes szenvedélye.

A gyűlölet kénköves lángját most még a számonkéréstől való irtózat is lobogtatja. Mögöttük az elprédált évek bűnös semmitevése, léhasága, meddő fecsegése, a céltalan rombolás porfelhője... előttük a felelősségre vonás és elszámoltatás árnyai és az uj irány lelkes munkaprogramja. Nem csudáljuk, ha már az első és ünnepélyes összetalálkozásnál fölszabadultak a mult démonai.

Micsoda hihetetlen vakmerőség, hogy a maguk számára akarják kisajátítani az államfő személyét, mintha Horthy Miklós nem egész Csonkamagyarország, de az ő kormányzójuk volna! Ezzel a patetikus szemfényvesztéssel már jónéhányszor operáltak és mindig kiderült, hogy semmi jussuk hozza. Azután a tajtékzó indulatok, fölfakadt, gennyes sebek légkörében a Hymnuszt intonálják és már harsogják is, a keresztény és nemzeti szólamok borizü basszusai.

Annyiszor éltek vissza a legszentebb szavakkal, eszmékkel, érzésekkel, hogy, már érzéktelenek, szinvakok és nem tudják, hogy bűnt cselekszenek. Mennyi arany válott salakká a kezükbe mennyi szent igazság hazugsággá a szájukban! Irredenta, Haza. Kereszténység. Honszerelem.

Most magyarságunk örökmécsesét, a Hymnuszt hordozzák meg oktalanul, jogtalanul, méltatlanul a közgyűlési teremben, csak azért, hogy,vajjon velük dalolják-e a szocialisták? És a nemzetközi magyarok elbusultan dörögték a Hymnuszt. Ez sikerült? És kik pirultak? A kereszténység és hazafiság táncoló és üvöltő dervisei. Boldogok a lelki szegények, mert övék, ha nem is a mennyek, de egészen biztosan Csilléry doktor országa.