Tyű, az asszony meghódítja tulajdon férjét. A feleségnek tizenegy évi boldog házasság után, eszébe villan, vajon szereti-e az ura. Nem a lelkét, melyet ő is, férje is, hosszas és fáradságos munka után elválasztott a testétől, hanem a testét. Fölteszi tehát ezt a fogas kérdést a férjnek, vallomásra próbálja bírni őt. A férj nem felel a testre, kizárólag a lélekre válaszol, igenlőleg.

Erre az asszony kacérkodni kezd a házibaráttal, aztán egy sportférfiúval, majd az unokaöcsével, ki szájon csókolja, a férj rajtuk üt, botrányt csinál, el akarja hagyni a házat, de nem képes, mert az asszony visszahúzza őt, diadalt ül a feleség, ki most látja, hogy ura nemcsak tiszteli, hanem imádja is. A feleletet több órai, három felvonásnyi késedelem után kaptuk meg, közvetetten. Örvendünk a szerencsés megoldásnak, mert azon a véleményen vagyunk, hogy két ilyen példátlanul buta ember csakugyan együvé való. Szép pár.

Paul Géraldy és Spitzer vígjátékát kedvesnek mondják. Én inkább azt mondanám, hogy csecse. Nem könnyű, hanem súlytalan. Halvány alakjai nyitott ajtókat nyitogatnak, de végül mégis csak kinyitják. "Ah a férfiak...ah a nők..." Simonyi Mária, Táray, Bérczy kellemesen játsszák, Kállay Miklós szövege gördülékeny, a rendezés is az.

De az előadás alatt folyton azt kérdeztem magamtól, hogy az a Philippe, René, Berthier meg Germain, ez az édes "picike kicsike," mit művel azon kívül, hogy teázik, miből él, micsoda a foglalkozása. Nem tudtam eldönteni. Azt sem, hogy mit csinálnának, ha véletlenül kolerát kapnának. Afféle polgári művészet - utálom ezt a kifejezést - de bizony osztályművészet. félreértések elkerülése végett kijelentem, hogy Shakespeare királydrámáit, melyekben csak fejedelmek, püspökök, főurak szerepelnek s Gerhart Hauptmann polgári játékait, melyekben emberekkel találkozom, nem tartom "osztályművészet"-nek.