Egy lelkes tollu fiatal kritikus a következő érdekes recensiót küldte be hozzánk egy még lelkesebb fiatal költőnek, József Attilának most megjelent könyvéről. A kritikát érdekesnek találtuk és egyéni véleményünk fenntartásával közöljük.

Alig egy esztendeje, hogy a pesti irodalom dzsungeljében felbukkant egy kócos haju, élénk szemü, tizenkilencéves gyerek; jött mákonvos, messzi szavakkal, sok izzó szeretettel, tudatlanul, de valami ismeretlen, ősi, gazdag, színes mithoszforrással a lelkében. Jött, irt, szavalt, szeretett és szenvedett; végig becsületes maradt és művész és most ez a tizenkilencéves fiatalember egy csodálatos verseskönyvben a nyilvánosság elé bocsátotta egy év termését.

Az akadémikus esztétika hangja stilustalan lenne József Attilával szemben, József Attila az az ember, aki után át szokták javitani az esztétikákat. Idézetekre itt nincsen hely, mert idézni kellene az egész kötetet; igy lenne érdemes. Ami itt még részemre megmaradt, az csak néhány meleg baráti szó, az őszinte lelkesedés, bátoritás és követelés hangja és egy rövid magyarázat: miért tartom én csodálatosnak József Attila könyvét.

Az emberi sorsok nem egyformák; vannak, akik gyorsabban és intenzivebben élik az életet: de a tizenkilenc év fizikailag mégiscsak igen szük keret ahhoz, hogy benne teljesen befejezett, hiánytalan eredmények jelentkezzenek.

Az ember ebben a fiuban önkénytelenül is gazdag tradiciókat lát, ősöket, akik mind müvészek voltak, de müvészetüket sohsem termelték ki. Most végre egy féktelen késői utód megbontotta az ősi tudásokat, melyek benne felsürüsödtek.

Máskülönben honnan lennének a mákonyos szavak, honnan az ismeretlen, messzi dus mesék és főként honnan az az öreges biztonság, amellyel ez a fiu a kisujjából rázza ki a legfrissebb formákat és a legleszürtebb tartalmat, amit a Halotti Beszédtől Babitson keresztül Kassákig a magyar géniusz kitermelt.

A fiataloknak mondom, a bizóknak és akaróknak: ne szégyeljük magunkat, van már uj müvészet, amivel már reprezentálni lehet. Ha valaki megkérdez, mutassuk fel József Attila könyvét, amely szerényen igy kezdődik:

„Nem én kiáltok, a föld dübörög.”
És ezzel a csattanó szenzációval fejeződik be:
„Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Hogy ez nem „müvészet?” Hát akkor fütyülök a „müvészetre”, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.”