Minden attól függ, hogy mi van az író szívében és agyában. Ha sok és nagy dolgok vannak benne, akkor akaratlanul, akarat ellen is kibuggyannak. Ha semmi sincs benne, nincs az az erőlködés, amely ki tudjon valamit préselni belőle. Senki sem emelheti fel magát a hajánál fogva. Senki sem csinálhat nagyobb dolgot, mint a tehetsége. Okos dolog az, ha valaki idején felismeri a saját tehetsége mértékét és ezen belül marad. Így legalább valami érőt csinálhat, szerényebb igények közt jó munkát.

Aki a saját mértékén túl erőlködik, az a legjobb esetben félértékű, a legtöbb esetben egészen rossz dolgot csinál. Micsoda fennhéjázás az öröklétre pályázni annak, akinek legfeljebb egy színházi szezonra telik tehetségéből. Ha azt látod, hogy az író nagy dolgokat hengerget, de nem bírja őket elhengergetni, nagy formákat konstruál, de nem bírja őket felépíteni, akkor tudhatod hogy ez az író nincs tisztában saját magával, erejével és képességével, tehát nincs tisztában a gondolataival és akarásaival sem, vagyis kontár dilettáns. Mert a mérték a művészet törvénye. Az a művész, aki nem akar egy vonallal sem nagyobb sújt emelni, mint amennyit bír. Kisebb művész vagy nagyobb művész, de művész.

*

Lengyel Menyhért valóban nem akart semmi különöset "A waterlooi csatá"-val. Mulatságos bohózatot akart írni, vidám szatírát mai korunk némely furcsaságairól. Megfigyelt fezőröket, akik pénz nélkül, tehetség nélkül akarnak nagy vállalatokat csinálni.

Megfigyelt kis bugrisokat, akik okulni akarnak mások, merész és ügyes kalandorok példáján, akik semmi vagy minimális pénzzel óriási vagyonokat tudnak szerezni. Utánozni próbálják a csábító példát, amibe persze beletörik a bicskájuk. Megfigyelte, hogy a mozi a modern spekulációs üzlet egyik legkiadósabb területe. Megfigyelte a dollár legendáját, amely a rossz pénzű országokban a háború után kivirult s nevetséges kis dollár összegeket nagy látszatvagyonokká fújt föl.

Megfigyelt még egy sereg más apró dolgot, a kor furcsaságait és az ember furcsaságait, amelyek maguktól, természetüknél fogva bohózatba kívánkoznak. Ezekből a megfigyeléseiből csinált egy mesét: a nyavalyás kis bugris szűcs hazajön összekuporgatott pár dollárjával Amerikából Budapestre, itt meghallja szintén Amerikából jött barátjától, hogy ez micsoda óriási filmüzleteket csinál, kedvet kap maga is a filmüzletekre és lépre megy a pesti stílusú filmfezőröknek, belefekteti az ötezer dollárját egy a waterlooi csatáról szóló film készítésébe.

Ezt az indulást persze számítással kapta fel az író: számított a közönség érdeklődésére a film iránt és még inkább számított arra, hogy egy filmfelvétel bemutatása a színpadon nagyon hálás alkalmakat ad mozgalmas és mulatságos bohózati jelenetekre. Ezt a számítást csak akkor lehetne rossznéven venni, ha nem tudná az alkalmakat felhasználni, de Lengyel egy mozgalmas és mulatságos második felvonást csinál belőlük, vagyis jól csinálja a dolgát, jól számított, tehát igaza van. Az alakokat is jól mozgatja.

A filmszínésznőt tehette volna érdekesebbé, de a férfi filmsztár burleszk figurája, a menedzser, a rendező, az operatőr és a poéta alakjai jól talpra vannak állítva. Vannak apró részletek, amelyekben finomság is van: például mikor a rendező szánalomból a statisztának, aki szerepe szerint elesik a csatában, egy külön képet engedélyez halálküzdelemmel, - hiszen családos ember a nyavalyás.

És észreveszi és megragadja az alkalmat, mikor valami pszichologikumot is vihet bele a dologba: a kis bugrisból lett filmspekuláns, mikor pénze fogytán már nem tudják bevégezni a filmet, a garasok utáni elkeseredett kapkodásban valami - az ő stílusa szerint - végzetes, nagy tettre vetemedik: ő maga játssza meg a film végét, Napóleon bukását. Ebben nem csak jó komikai ötlet van, hanem valamicske több is, egy ember lényege jön ki benne, a garasos szatócs szenvedélye a pénzecskéje iránt, amelyért még egzaltált dolgokra is képes. Ezzel a bohózat nyer súlyban, - egy pillanatra felemelkedik, kissé közelebb a karakterekkel dolgozó vígjátékhoz.

A befejezés aztán ismét visszaesik a bohózatba, a nagy amerikai filmember úgy jön, mint a deus ex machina és megjelenése csomóra köti a bonyodalmat: megveszi a waterlooi filmet, jó pénzért, mint mulatságos burleszket és ezzel kihúzza az egész filmező társaságot a bajból. Az egész darab a második felvonásért van, a másik két felvonás inkább csak arra való, hogy a közepén kívül eleje és vége is legyen. Elég, ha néhány mulatságos jelenetről gondoskodik bennük a szerző.

A fődolog, hogy ne üljünk több igénnyel a színházba, mint amennyinek a kielégítésére vállalkozott a szerző. Amit vállalt, azt megcsinálta tőle telhető tisztességesen, elmulattatja három órán át a mulatni vágyó közönséget, fölvonultat néhány könnyű karikatúra vonalakkal megrajzolt figurát és kissé nyers, de találó szatíra vonással mutat rá korunk némely furcsaságára. Aki ennél többet kíván, magára vessen, ha nem kapja meg. Senkinek sincs joga többet kívánni, mint amennyit az író adni akart.

*

Bernstein éppen ellenkezőleg sokat kínál és keveset ad. Beállít új darabja, a "Tükörfolyosó" közepébe egy férfit, aki nem bízik magában, nem tudja elhinni, hogy egy ragyogó szép nőben igazi szerelmet tud kelteni. Ez a töprengő, folyton skrupulizáló ember nem a Bernsteiné, kölcsön van véve az orosz regényekből és drámákból.

Csakhogy az orosz regényekben és drámákban a maga atmoszférájában, a maga talajában, gyökeresen van, ott igaznak, elevennek, érdekesnek hat. Bernstein a francia színpadi atmoszféra és technika ál-sevres-i cserepébe ülteti át és ezzel mondvacsinálttá, hazuggá és ízetlenné teszi. Hogy kerül ez a furcsa, búvalbélelt ember a mondén francia dráma rekvizitum alakjai közé, a csillogóan elegáns és romlottan léha férj és a türelmeszakadt feleség konfliktusába harmadiknak, akihez az asszony pártol, mikor férjétől el akar válni?

Hogy higgyem el, hogy ez a szép előkelő, gazdag nő csakugyan beleszeret ebbe az unalmas fráterba s azzal akarja eloszlatni alaptalan skrupulusait, hogy számos hasztalan kapacitálások után, minden más eszköz kimerítése után végül majdnem erőszakkal odaadja magát neki? Hogyan találjam érdekesnek a nőnek kitartó és nem is válogatós ostromát a férfi ellen, aki folyton csak hátrál előle?

És hogyan fogadjam el megnyugtató befejezésnek az író esetlen kitalálását, amikor a volt férjet véletlen baleset útján eltávolítja az árnyékvilágból, csak azért, hogy az asszony a gyászhír hallatára tanúsított higgadt magatartásával adja meg az utolsó, végképp meggyőző bizonyítékot szerelméről? Hogy ezt a cselekvést és alakjait elfogadjam igaznak, akkor el kellene felejtenem egy sereg fontos dolgot, amit életről, emberi lélekről, szerelemről tudok. És hogy elfogadjam poézisnek, akkor el kellene felejtenem, hogy poézis csak emberi igazságból származik, soha hideg kieszelésből.

Mert hogy Bernsteinnek ez a darabja ép oly hideg kieszelés, egy tradicionális technika alkalmazása egy e technika céljai szerint konstruált anyaghoz, mint bármely régebbi, az nyilvánvaló. Valami magasabbrendűt, irodalmat, vagy mit csak azok találhatnak benne, akik a drámában első irodalmi kelléknek az unalmasságot tartják. Az ilyen "irodalom" kiáltásokkal csak elvadítják a valódi irodalomtól a közönséget, amely - igen helyesen - semmitől sem iszonyodik a színházban jobban, mint az unalomtól. Ebben az esetben pedig az "irodalom"-ról való beszéd annyit jelent, hogy Bernsteinnek sikerült bebizonyítani, hogy nincs köze az irodalomhoz, még akkor sem, ha akarná, hogy köze legyen és darabja még a régebben megalkotott Bernstein-dramaturgia szabványai szerint is gyarló darab.

*

A két darab előadásával parádésan vonul fel a két színház. Lengyel darabjában a Renaissance megmutatja, hogy mennyi jó színésze van: Somlayn kívül Ilosvay Rózsi, akit örömmel látunk viszont a színpadon, Kabos, Gellért, Makláry, Bacsányi Paula, Sugár Lajos, Bánóczi, Lengyel József kisebb-nagyobb szerepekben mind nagyon jól dolgoznak Bárdos Artúr rendezői vezetése alatt. A Bernstein darabban Gombaszögi Frida, Lukács Pál és Rajnai Gábor vezetik a drámát, kisebb szerepekben Varsányi Irén, Gazsi Mariska és Béla Miklós segédkeznek nekik. Minden szereplő a megszokott színvonalán mozog. Dr. Bródy Pál rendezése érett, zökkenő nélküli munka. Laczkó Géza fordítását fölösleges a nyugat olvasói előtt dicsérni.

*

Lengyel darabjában van egy alak, amelyről külön kell írnom. A poéta ez, aki a film szövegét írta. Felháborodik, hogy mit csináltak az ő elképzeléséből, a költői és történelmi igazságra hivatkozik s persze mindig félrelökik és a végén sem fizetik ki a honoráriumát. Ez az alak igen jól van meglátva, finom humorral megrajzolva és Makláry Zoltán pompás művészettel játssza meg.

De sokkal több is van benne egy jó bohózati alaknál - vajon az író szándékos akaratából, vagy ösztönös ráhibázásából-e? - szimbolikus ábrázolása annak, hogy mi a poézis sorsa a modern nagyvárosi színház levegőjében. Mit bánják a színháznál a történelmi igazságot, a poézist? Ha üzletnek jó, akkor rendben van, élnek vele is, mint bármi mással. Ha az üzletnek útjában áll, félretaszigálják. Ebben az alakban mintha az író ágaskodnék fel azok ellen a tapasztalatok ellen, amelyeket a színház körül szerzett.

Schöpflin Aladár