Hogy teméntelen új kifejezési lehetőség tülekedik elő folyvást benne s egyre további perspektívák nyílnak, ezt valamiképp külsőségesnek és megszokottnak mondanám. De úgy tetszik, meghökkentőbb az, ahogy belsőleg fejlődik. Például ahogy embereket alakít magához, akik csinálják.

Nem vették még észre, hogy például egy-egy filmszínésztrupp ugyanazzal a rendezővel maga mögött s a legnagyszerűbb témával, közönséges ripacsbanda volt és máról-holnapra kifogástalan művészei lesznek a lélekmozdulatok által való tükröztetésnek? Igen, ezt az újsütetű művészet igézete produkálhatja csak, amely nyűge alá kényszeríti a lehetetlent is és megihleti a kontárt.

Arról aztán ne is beszéljünk, hogy valósággal tobzódik minőségben és mennyiségben az igazi, titánszabású zsenikkel. És ez nem afféle kommüniké szólam, hiába, el kell ismerni.

Mármost egy szót azonban.

Lehet, hogy a békeidők visszabolyongó könyvmolyos őrülete nyög belőlem, de már ideírom. Valahányszor a mozira gondolok, mindig ez ötlik eszembe: be kár, hogy a művészetnek erre a csodálatos, fiatal sarjadékára nem a békeidők fukarabb dicséretű, de puritánabb szavú kritikája vigyázott.

Hiszen úgy van. Nincs szüksége ennek a pozsgás ifjoncnak semmi dadára. De mégis, meghiggadása, megtoppanása, megfáradása idejére, jövőjére gondolva talán mégsem mindegy, hogy most mi választódik ki belőle. Az ízlés gyöngéd útmutatása révén történik ez? Vagy egészen az üzlet tényére van hagyva? Hátha időnek előtte ferde irányokba tér? Hátha a tömeg és üzletítélet elsenyveszti belőle a legjobbat?

Azt nézem ugyanis, ahogy ezt a rablógazdálkodást űzi kincseivel s ahogyan űzi. Valóban, nem hiába vezet Amerika ezen a terepen, afféle amerikaias bélyeg tetszik meg ezen az egész művészeten. Ahogy a színtiszta szépség és érték keveredik össze demokrata mód a selejttel benne.

Hiszen ez lehet nagyon egészséges társadalmi ügyekben, de sohsem válhat be a csak arisztokrata, azaz despota szempontokat ismerhető művészetnél. Mert itt bizony nem szabad semminemű útszélinek vagy közönségesnek dörgölődni az értékeshez. Másként célját és lényegét tévesztette az egész dolog.

A kiválasztódásnak itt csak egy szempontja lehet, a művészi erkölcs és igazság, amely biztosabb valóság és egészen más, mint a mindennap igazsága. Ezen nem lehet vita.

Márpedig sok példával szolgálhatnék, hogyan peregnek le fércek, remekművek mellett, az érték szörnyű látszatával s természetesen a reklámkritika minden lelkiismeretlen vagy tudatlan pártfogásával.

Nem, ez mégsem volt így más művészetek hajnalkorában. Ott pontos és biztos ítélet szabta meg a szépet és értéktelent, s ez hozzá sem vetődhetett az előbbihez. Sőt, ha volt, az üzlet maga sem állhatott mellé másnak, mint az egyedül ismert és elfogadott értékesnek.

Ugyanide kapcsolnám azt is, amit enyhén úgy jelölnek meg, hogy kölcsönzés. Hát itt meg éppenséggel elkelne a tisztesség inkább a kritikában, mint a polgári törvények esetleges beavatkozásában, ami néha, úgy tudom, megesett.

Aki ugyan hirtelen eszembe jut, a nagy Chaplin például, akinek száz kis kreatúrája ugrál előttünk, sőt valódi tehetségek sem bírják lerázni egészen hatását - hát ő nem szorul istápra.

De hány lehet, nagy, új, komoly törekvés, amely felszívódik és elsodródik aztán ebben a kavargásban tévutakra, rossz véletlenek folytán, miután ezernyi más szerencsésebbet, de nem jobbat, termékenyített meg, úgy lehet csak egy epizódszerepben.

Ki emlékszik például, ha már itt vagyunk a vidámfajta vásznak előtt arra a bizonyos Móricra és Palira, a mai vígjátékok és burleszkek ősapáira?

Nos jó, emelkedettebb művészi szempontból bizonyára nem az a fontos, hogy mint hírességek elkallódtak és nem is akarok itt vélekedni róluk. Szóval nem pont rájuk, az egyénekre akarok gondoltatni, bár bizonyára nagy igazságtalanság történt velük. De csak magát az esetük tényét említem, törekvésekre és egyénekre gondolva, amiknek hasonló sorsuk lehet. Ez ejt gondolkodóba.

Mert, mint mondtam, afféle békebeli ítélettel mérve a dolgokat, holmi nemesebb értelemben vett akadémia lebeg előttem. Hol van ez? Vagy pótolja hát valami más. Hiszen csak kell, hogy (nem tudom hogyan mondani) valamiféle hivatalos tekintély is öltsön szigorúbb, de szeretetteljesebb pápaszemet, amely füleit eldugja teljesen a reklámkritikák ordibálásai elől és úgy jön kertészollójával ennek az új művészetnek a kertjébe. De van-e ilyen? Ha, igen, természetesen semmit sem szóltam. De nekem, úgy tetszik, hogy nem igen, vagy igen gyöngén jelentkezik.

Hogy elkövetkezik az ideje, az biztos. De hogy időszerű volna jobban résen állania máris, az még biztosabb.

Úgy van! A leendő mozitörténet ötlik fel előttem. Az irodalom és egyéb történetek példájára.

Micsoda nehéz dolga lesz majd ennek kihámozni az értékeket a selejtből, az igazat a hazugból, ha ily gyatrán egyengetődik útja.

Hiszen nem tartom rossz hasonlatnak, hogy ebben a művészetben olyasféle ez a mai zavar, mint a népek hősi legendás kora a történetírás számára. De hát ha már észrevettük ezt, nem volna érdemes máris munkába állani a becsületesebb, szavahihetőbb figyelemnek? Hogy legalább valamelyest befolyjék ennek az elkényeztetett és nagyszerű ifjoncnak a nevelésébe, vagy ha nem teheti, legalább illő észrevételekkel kísérje erényeit és hibáit.

Egyszóval, mondom, hogy ez a nehány sor csak egy érzésem visszhangja akart itt lenni. Ez pedig konklúziójában az, hogy úgy rémlik nekem, hogy ennek az új művészetnek a múzsája már rég méltóvá serdült idősebb társaihoz, míg mellette alig emelte fel szavát igazán hozzáméltó s valódi kritika, tanulmány, ami lépést tart nyilvánosságával. Holott ő maga talán már túl is haladta delelőjét és immár krónikását is igénylené, nagyszerű teljesítményei jutalmául.

Tersánszky Józsi Jenő