Izsó Miklós és négy mai művész
Ez Ernst-múzeum nem éppen összeillő csoportosításban újítja fel legújabb kiállításán Izsó Miklós emlékét. Már régen esedékes ennek a csaknem elfeledett művészünknek fölfedezése, amin műveinek összegyűjtése és kiállítása értendő.
Fülep Lajos lelket termékenyítő könyvének ("Magyar művészet," 1923. melyben külön fejeztet szentel Izsónak és a magyar nemzeti szobrászművészet első és legnagyobb képviselőjét ünnepli benne, bizonyára része van abban, hogy Izsó kiállítása - ha hiányos alakban is - megvalósult. Hiányosan azért, mert nem minden munkáját sikerült rá megszerezni és mert ennélfogva a jelentősége nem derül ki belőle eléggé.
Egy hosszú sor arckép szobor képviseli rajta Izsó művésztét. Vannak közöttük közvetlenül a természet után készült művek és vannak úgynevezett "ideál portrék", vagyis rég elhalt nagyjainkról elképzelt ábrázolások. A szobrászatnak ez a műfaja bizonyos mértékig rokon a "történeti festés" műfajával és körülbelül annyi is benne az igazság és az élet. Jóval különbek náluk Izsónak élő modellekről mintázott mellszobrai (közöttük a legszebb Mányai Ernesztin relief arcképe) de nyilvánvaló, hogy nem az ember ábrázolásban volt a legerősebb. Izsó Miklós a lendület és a temperamentum embere.
Ezek a tulajdonságai és képzelőereje a komponálásban a mozgó alakok szerkezetbe fűzésére hajtották. Sokat foglalkozott komponálgatással, de sorsa csak ritkán kedvezett neki annyira, hogy elképzelésiből egyet és mást meg is valósíthatott volna. Megmaradt - ma szinte csodának látszik, hogy megmaradt - számos agyagvázlata, melyekben kompozíciós ötleteit és terveit megrögzítette. Fülep Lajos éppen ezekből a munkáiból vonta le következtetését és állította föl érdekes tételét. És igaz volt vele, mert Izsó művészetének ezek a soha meg nem valósult tervei a legértékesebb maradványai.
Azok őrzik meg rég kihűlt temperamentumának melegét, vagyis bennük jutott kifejezésre az, ami az egyik művészt a másiktól megkülönbözteti és amiben egy egy emberfajta elárulja legrejtettebb énjét. Nincsen tehát igaza Lázár Bélának, mikor a kiállítás katalógusához fűzött bevezető írásában, anélkül, hogy nevén nevezné, "igen egyoldalúnak" minősíti Fülep Lajos felfogását. Valóban úgy van, hogy a kiállítás egész anyagban éppen csak az agyagvázlatok éreztetnek zsenialitást, a kész munkák miben sem különböznek a kor átlagos szobrászainak műveitől.
Éppen ezrét nagy fogyatkozása a kiállításnak, hogy az agyagvázlatokból minél többet nem igyekezett összegyűjteni. A Szépművészeti Múzeum, mely jórészüket átengedte, valószínűleg a többinek kölcsönbe adását sem tagadta volna meg. Annak a célnak érdekében minden esetre, jó szolgálatot tesz ez a kiállítás, hogy fölébressze az óhajtást Izsó munkásságának teljesebb, sőt lehetőleg teljes bemutatására.
Nehéz, csaknem lehetetlen megtalálni a kiállítás e részének a többivel való összefüggését. A hevenyészettség, amelyet ehelyütt nemrég szemére lobbantottam az Ernst-múzeum kiállításainak, ebben is elárulja magát. Izsó köré a maga korának festőit kellett volna csoportosítania az olyan rendezésnek, melynek a stílusegység iránt érzéke van. Így a kiállítás két heterogén részre bomlik, melyekből egymáshoz eltalálni csak lelki megzökkenés árán lehet.
Az autodidakta és ösztönember Izsó, meg a legnagyobb mintaképeken kifinomodott és megnemesedett Varga Nándor között például mi a közösség? Csakis különbségek vannak közöttük. Varga Nándor vérbeli grafikus, a természet leggyöngédebb rezgéseire is meg-megrebbenő érzékenységű művész. Új ember, éppen hogy mögötte az iskola. Alig is érteni meg, hogy alapos tudását hol szerezte és hogy érzéssel annyira elmélyedni feladatában mikor tanult meg?
Tudás dolgában teljesen kész művész és egyszerűbb feladatokon, mikor a természet valamely jelenségével áll szemközt és például egy lombja fosztott almafa gally rengetegét rajzolja ki el nem fáradó szeretettel, vagy valamely mozgalom nélkül való tájék végtelenségét és nyugalmát érzékelteti meg finoman megmérlegelt kihagyásokkal, az érettségnek és a befejezettségnek levéső fokáig jut el. Amiben fejlődnie kell, ahhoz majd elsegíti az élet. Az élményhez, amely teljesen sajátos hangokat szólaltasson meg benne. Hogy ennek az ideje elkövetkezik, az nem kétséges. Itt mindenképpen igazi nagy tehetséggel van dolgunk.
Márffy Ödön, Feiks Jenő és Perlrott-Csaba Vilmos az utóbbi években többször szerepeltek kisebb-nagyobb gyűjteményekkel a nyilvánosság előtt. Márffyról és Csabáról már részletesen is kifejtettem véleményemet a Nyugatban. Az akkor mondottakhoz nem igen van hozzátenni valóm, mert ez a két jeles művész a közben elmúlt esztendők során nem evoluálódott és irány, érdeklődés, motívum feldolgozás és előadás tekintetében megmaradt a réginek.
Csaba színben kissé megfogyatkozottabbak látszik ezúttal, Márffy pedig - az impresszionista szemlélethez és festéshez visszatérve - frissebbnek és önkéntelenebbnek. Feiks Jenő is megmaradt hibástól és erényestől annak, akinek az évek sora óta ismerjük. Újabban vakmerően elkalandozik a figurális ábrázolás birodalmába. Veszedelmes világ az ő neki. Mennyivel otthonosabb az embernyüzsgéses tájak megfestésében. Lóverseny-, korcsolyapálya-, lovardai képeiben benne van minden értékes tulajdonsága: ötletes fantáziája és artisztikus elrendező tehetsége.
Elek Artúr
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!