A párisi külvárosok kopott, de pittoresque vándorai, akiket eddig a hagyományok makacs házalóinak tekintettünk, most egyszeriben nagyon modernek lettek és egzisztenciális érdekeik védelmére szakszervezetbe tömörülnek.

Morain, a párisi rendőrprefektus már meg is adta az engedélyt a furcsa szakszervezet megalakitására. Az utcai muzsikusok és énekesek, akik eddig „fütyültek” minden szolidaritásra, most gyüléseket tartanak, elnököt választanak, memorandumokat szerkesztenek és lendületes frazeológiával követelik sérelmeik orvoslását.

A párisi énekesek hangosan követelik régi szabadságukat. Nem birják elviselni azt a sérelmet, hogy a kiadók csak olyan chansonok éneklését türik meg, amelyekre előzőleg megfelelő összeg lefizetése ellenében megszerezték az engedélyt. Az énekesek ezt a korlátozást, jogtiprást nem hajlandók tovább elviselni.

Gyülekező helyeiken kaotikus hangzavar közben, öklüket rázva követelik, hogy – legyen vége a kiadók zsarnokságának, énekelhesse mindenki, amit a szive sugall, - főleg pedig: pusztuljon a kiadójárulék.

Tehát meglesz az énekesek szakszervezete. Ez már befejezett tény. A párisiak kíváncsian várják a fejleményeket.